Hídsors

„Ha megkésve, drágábban és csökkentett műszaki tartalommal is, de ma végre átadják a felújított Lánchidat, a nemzet és a főváros büszkeségét. Nem idéznék se Karácsony Gergely főpolgármester előzetes ujjongásából, se a hídról eltanácsolt, hoppon maradt autósok »javaslataiból« – beszédesebb ezeknél a patinás építmény hányatott históriája. (Ne higgyünk a városi legendának, hogy a Lánchidat őrző kőoroszlánoknak nincs nyelvük. Van. Vajha beszélni tudnának!)

Kezdjük ott, hogy a híd szellemi atyja és mecénása, gróf Széchenyi István sosem mehetett át rajta, szegény. (Ellenben 1848 nyarán, az építkezés legvégén, amikor az utolsó beemelendő elemet tartó csigasor vonólánca a munkahíddal együtt leszakadt, kis híján odaveszett a gróf; sokadmagával a hömpölygő folyóba zuhant.) Vérforraló igazságtalanság a sorstól, hogy a csodálatos építményt 1849. november 20-án az a Julius Haynau osztrák táborszernagy avatta fel, aki pár héttel korábban Aradon még bitókat ácsoltatott az elbukott szabadságharc hőseinek. De mintha ez nem lett volna elég, száz évre rá, 1949-ben, a világháborúban lebombázott híd újjáépített változatának átadási ünnepén egy másik szörnyeteg, Rákosi Mátyás mondta az avatóbeszédet. Ezúttal a kétségbeejtő Karácsony Gergely fog bazsalyogni a kamerák előtt.

Nem ezt érdemelte volna a sorstól se Budapest ékköve, se megálmodója, a legnagyobb magyar. Akinek még arra is másfél századot kellett várnia a hálátlan utókortól, hogy végre az ő nevét kapja a Lánchíd pesti lábánál elterülő tér. Az a patinás placc, melynek szélén is az ő legendás épülete, a nemzet szellemi gyarapodására felajánlott Magyar Tudományos Akadémia áll.”

Nyitókép: Kisbenedek Attila/AFP