Én nem vagyok csibész, és ezt nem bánom

„Mit jelent számodra a fair play?

Neveltetésemből fakadóan – és ez alatt értem a családit, illetve azt, amit itt, a Vasas vívótermében kaptam – számomra sosem a győzni akarás volt az elsődleges,

hanem úgy győzni, hogy közben ember maradjak.

Például soha életemben, még egy középiskolai dolgozatnál se csaltam, puskáztam.

Nem ismerek olyan diákot, aki életében egyszer sem próbált volna puskázni.

Két nívós egyetemet is elvégeztem, és valóban azt tapasztaltam, teljesen természetes, hogy mindenki puskát ír. Ezt mindig megrökönyödéssel fogadtam, mert nekem eszembe se jutott.

Pedig létezik a puskagyártásra észszerű tanári magyarázat is, amely szerint a puskaírás a tanulás alternatívája. Hiszen az, hogy zanzásítva leírod a tananyagot, egyben azt is jelenti, hogy biztosan elolvastad, sőt, le is írtad a lényeget, ezzel pedig máris szert tettél a minimum kettesre elegendő tudásra.

Pont ezek azok a gondolatok, amik nekem nem jutnak eszembe. Ezt inkább mentegetőzésnek találom, mint logikusan felépített stratégiának.

Hogyan lehet sportszerűségre, egyenességre nevelni egy gyereket, mit kaptál e téren a szüleidtől, mit az egyesületedtől, az edzőidtől?

A szüleimtől kapott értékrend túlmutat a sima szabálykövetésen. Ez alapján működöm a mai napig, és emiatt mérhetetlenül hálás vagyok nekik. Inkább elvekről szólnak, a család, az alázatosság, a küzdeni tudás, a céltudatosság, a szerénység fontosságáról az életben, amire ráerősített a vívóterem közege, ahol mindezek mellett a sport fair play-szelleme is szerepet kapott. Bár, meglehet, ezek a számomra nélkülözhetetlen tulajdonságok sokszor nem jönnek át másoknak.”

***

Nyitókép: MTI/Illyés Tibor