Tellér impozáns elméletalkotó volt. Túl impozáns is

„Tellér impozáns elméletalkotó volt. Túl impozáns is. Hajlamos volt a jelenségeket aktuális tételein keresztül vizsgálni, és ennek során eléggé nagyvonalúan bánt korábbi téziseivel. A következetlenséget azután a fejére is olvasták bírálói, illetve azt, hogy előszeretettel hagyja figyelmen kívül a közgazdaságtan alapelveit. A bírálatok azt követően, hogy csatlakozott a Fideszhez (1994-ben nem indult újra a választáson, majd a szocialista-szabad demokrata-koalíció megkötésekor ki is lépett az SZDSZ-ből) megszaporodtak, helyenként lenézésbe és gúnyba váltottak. Innentől meg jött, ami jönni szokott: a kölcsönös meg nem értés. Pedig lett volna mire figyelni.

Pető Iván mesélte nekem a kétezres évek végén (amikor már inkább értettem egyet vele az aktuális politikai helyzet megítélését illetően, mint Tellérrel), hogy kifejezetten örült, hogy az immár fideszes parlamenti képviselő Tellért a Fidesz a kulturális bizottságba delegálta, mert így volt kivel beszélgetni. Alighanem máshogy alakultak volna a dolgaink, ha ezek a beszélgetések nem csupán a véletlen összesodródás következtében és időlegesen történtek volna meg. Mert amúgy amiről Tellér írt, az valójában egy másik aspektusa annak, amiről közgazdászok, politológusok, másféle elemzők értekezni szeretnek.

Vegyük a következőt. Amikor egy közgazdász például ír a bankszektor éves profitjáról, vagy egy adott időszakban megvalósuló uniós beruházások összköltségéről, akkor föl sem merül benne (miért is merülne föl?), hogy mellé tegye a teljes politikai osztály vagyonát vagy azt, hogy mennyiből működik a sajtó. Márpedig ez egy politikai tény. Tellér Gyula értette ezt jól. Világos, hogy a nagytőke, a befektető, a hitelező forráshiányos és kíméletlenül versengő felekből álló közéletben érdekelt.

Tellér azt látta a »Nemzeti Együttműködés Rendszerében«, hogy stabil hatalmi centrumot hozott létre, amely így kiragadta a politikát az ígéretlicitből, amely így többé nem volt rászorulva a külföldi befektetőre annak érdekében, hogy a választóknak tett ajánlatait legalább részben teljesíteni tudja. Ezt követően – az állami források elosztásakor – nem abból kell kiindulni, amit a nyugati liberális demokráciák állítanak, hogy ti. az egyének azonos jogokkal bíró individuumok, akiket csupán egy értéksemleges alkotmány kapcsol össze, hanem egy-egy közösség szerves részei, és értéküket az adja meg, hogy a közösség számára milyen hozzáadott értékkel rendelkeznek, melynek következtében a közösség teljesítményt nyújt, amelyet a politika honorál. Tellér elismeri, hogy ez egy »klientúraszerű szerkezetet« hoz létre, ám amellett érvel, hogy ez nem pusztán a szavazatvásárlás, hanem a rendszer járulékos része, egy »politikai anyaméh«, amelyben a »teljesítménynyújtó társadalomrész« megformálódik.

Most tekintsünk el annak vizsgálatától, hogy mennyiben is nincs rászorulva a NER a külföldi befektetőkre, attól is, hogy a „klientúraszerű szerkezet” milyen egyéb problémákat vet föl, csak azt figyeljük, hogy a stabil, szinte leválthatatlan hatalomból mint politikai tényből milyen szociológiai tény következett. Azzal, hogy a NER az elosztást helyi, elvben a munkát honoráló aktorokra – praktikusan a kivitelezést, beruházást végző vállalkozókra – bízta, megszületett a Tellér-i álom. Azzal kapcsolatban is merülhetnek föl teljesen jogos kételyek, hogy ez mennyiben önerős és mennyiben fenntartható, de először a rendszerváltás során a háború előtti középosztály túlélőit és a kádári kispolgárságot sikerült összeszőni. Egyéb – másod-, harmad- és sokadrendű praktikákon túl, amellyel a sajtó és a hivatalos elemzés kizárólagosan foglalkozik – ez a NER sikerének alapja. Tellért ez érdekelte.

A protokollok, az elvont „szakmai” minimumok nem izgatták, szépérzéke és valóság iránti – néhol elkalandozó – kíváncsisága mozgatta. Nem véletlenül foglalkozott esztétikával és szociológiával. Nekem pedig a tanárom volt. Azon kevesek egyike, akitől tanultam is valamit.

”

***

Nyitókép: MTI / Kovács Attila