Magyarországot így kell szeretni!

Tusványoson élőben, egy mámoros éjszaka után volt szerencsém meghallgatni Orbán Viktor beszédét. Mikor a miniszterelnök a „kevert fajú” részhez ért, bevallom, kicsit meghökkentem. Belém nyilallt a kérdés, hogy mit fognak szólni ehhez nyugati barátaink, köztük a fekete és mexikói szavazatokért teperő amerikai republikánusok, a kampányában afrikaiakkal táncoló Marine Le Pen, az indonéz felmenőkkel bíró Geert Wilders és a többiek, akik bár a PC felmondását hirdetik, valójában nagyon is próbálják elkerülni, hogy a liberálisok rájuk süssék a „rasszizmus” bélyegét. Nem adunk-e akaratlanul is muníciót azok kezébe, akik már eddig is támadták őket, amiért a magyar kormánnyal paroláznak? Aztán arra jutottam, hogy Orbán Viktor tanácsadói nem amatőrök, bizonyára nem véletlenül hangzott el, ami elhangzott.

Különösen, amikor egy szír-magyar kevertfajtársam Novák Katalinnak címzett nyílt levele jött szembe a hírfalon, melyben feltette a kérdést, hogy ő minek számít vajon és „magyaríthatja-e” magát vérátömlesztéssel vagy szervátültetéssel?

Bevallom, eddig még nem gondoltam magamra „kevert fajúként”. Persze lehet, hogy máshogy alakult volna, ha sötétebb tónusok oszt ki a mindenható. Nincs jogom elvitatni gyermekkorukban bőrszínük miatt kicsúfolt, közértben eladók gyanakvó pillantása által kísért ismerőseim traumáját. Legalább annyira meghatározó lehetett ez számukra, mint raccsoló osztálytársamnak, hogy a kegyetlen gyereksereg évekig csúfolta. Mindenkinek meg van a maga keresztje vagy épp „nagy dzsihádja” amit magának kell cipelnie, magában kell megvívnia. Bevallom, egykor rövid időre én is belesüllyedtem az önsajnálatba, amikor más gyerekek a nevemen élcelődtek. Aztán megértettem, hogy nincs annál nagyobb dicséret mint ha valaki olyan dolog miatt akar bántani, amiről nem tehetsz, hisz más fogást nem talál rajtad.

„Kevert fajúként” vonzónak tűnhet egy kevert társadalom gondolata. De valóban jobb sorsunk lenne-e egy színvakságot tettető multikulturális társadalomban? Mondjuk Hollandiában vagy valamely skandináv országban, ahol bár a közértben mindenkinek kijár az udvarias mosoly, a fehér helyiek kasztként zárnak össze a külföldiekkel szemben? Magyarországon „kevert fajúnak” lenni nem jelent üvegplafont. Akik most magukra veszik a Miniszterelnök szavait, többnyire a Maslow piramis csúcsán csücsülnek, sokan közülük éppen különlegességüknek köszönhetik a sikereiket, annak, hogy az osztályban, az egyetemen, az állásinterjún, vagy épp párválasztáskor nem tucatnyi, hanem egy volt belőlük. Annak, hogy Magyarország „fajilag nem kevert”, a másságuk így nem fenyegetés, hanem egzotikum. Magyarországot így kell szeretni.

Ha „kevert fajúként” szolidaritást várunk, gyakoroljuk azt mi is másokkal szemben. Mondjuk azokkal, akik a jelenlegi állapotában szeretik az országot, vagy épp a többi kisebbséggel. A 2015-ben kezdődött narratíva fájó lehet párezer „migráns gyökerű” polgárnak. De lássunk tisztán: ezzel párhuzamosan a külső veszély gondolata történelmi lehetőséget kínált több százezer, korábban kivetettséget érző zsidó és cigány honfitársunknak arra, hogy magát a nemzettest részeként definiálja újra. Már ezért megérte. Pláne, hogy egzisztenciális fenyegetés azóta sem ér senkit külföldi származása miatt.

A 19. század végén felhorgadó antiszemitizmust nem a politikai retorika gerjesztette, hanem a sok százezer galíciai vándor hozta be batyujában. A kalapács és az üllő közé pedig azok a magyar zsidók is odakerültek, akik generációk óta, hazájukként építették Magyarországot.

Bejártam már vagy harminc bevándorlók-lakta városrészt Nyugat-Európában. Bár itthon telt kupa mellett, Laurent Obertone-t olvasgatván sokan úgy hiszik, de Nyugat-Európában egyelőre nincs háború és lélekölő viadal. Viszont ha minden így folytatódik és a feszültség tovább nő, akkor lesz. És akkor a „kevert fajúak” nem itt, a „fasizálódó” Kárpát-Medencében fognak rosszul járni, hanem a ma még liberális arcát mutató Nyugaton, ahol a történelem során időről-időre bebizonyosodott, hogy ha a többség és a kisebbség egymásnak feszül, akkor csakis utóbbi húzhatja a rövidebbet.

A szerző a Migrációkutató Intézet vezető kutatója

Nyitókép: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Benko Vivien Cher