„Ha van tanulság, amelyet levonhatunk az elmúlt évszázadokból, akkor az egyértelműen az lehet, hogy eredendően jobbító szándékkal megformált politikai ideológiák egy szempillantás alatt képesek radikalizálódni. A felvilágosodás zászlajára tűzött ikonikus jelmondat, a szabadság, az egyenlőség és a testvériség igénye hallatlanul nagy reformnak számított, melyhez egyszerre volt szükség a kollektív társadalom iránt elkötelezett pragmatikus értelmiségre, egy legalább részben kompromisszumra és önreflexióra képes elitre, és a saját autonómiáját megélni és megvallani képes (kevésbé kiváltságos) társadalmi többségre.
A 21. század legnagyobb tragédiája egyfelől a társadalmi szerepét tagadó, felelősségét pedig hárító értelmiség, a szociopátiától megrészegült céges- és politikai elit, valamint az öntudatlan tömeg, melyek között az egyetlen társadalmi kohéziót az az újfajta kapitalista rendszer adja, melyet az emberiség a globális háborúk lezajlása után rendezett be magának.
Pedig a 20. század örök érvényű mementója egyértelműen az kellene, hogy legyen számunkra, hogy bár a szabadság, az egyenlőség és a testvériség jó irány, a három közül egyik sem magasabb rendű a másik kettőnél. Az emberiség azonban nem tanul; a testvériség felsőbbrendűsége nyomában a Harmadik Birodalom és egy világégés járt, az egyenlőség felsőbbségének hirdetői pedig lassú rothadásba taszították a fél világot, melynek paradox voltát George Orwell 1984 című regénye leplezte le a leghatásosabb módon.
A neoliberalizmus ezzel szemben nem igáz le komplett népcsoportokat, nem hoz létre keményvonalas politikai diktatúrákat, fű alatt történő radikalizálódása azonban mégis félreérthetetlen, és nem kevésbé veszélyes. Sőt, új vizekre evez: a kulturális teret kívánja meghódítani, amelyhez a kommunizmus és a fasizmus barbárjainak a cenzúrán és a könyvek égetésén kívül nem volt valódi hozzáférése.”
Nyitókép: Pixabay