Konszenzus nélküli nemzeti érdek, de meddig?

„A külpolitika izgalmas territórium volt, akárcsak a sport. Mindkettő megengedte a kitekintést, kikattintást azon a vasfüggönyön, ami elválasztotta Magyarországot a világ egyik felétől. A másiktól. Igen 1990 előtt. Mert a bezártság, az elzártság több évtizedig a világot megismerni, megtekinteni próbálók számára ezen két opción kívül többnyire már csak a disszidálást kínálta, szakítást az otthonlét érzelmi melegétől, szakítást az ország berendezkedésének és hatalmi konstellációjának rideg rendszerétől. Az 1990-ben, illetve utána született generációk ezt csak jobb esetben családi elbeszélésekből ismerhetik meg. Ugyanis történelmünket, annak legújabbkori fejezeteit egészen biztosan nem tudtuk mind a mai napig feldolgozni. Sok segítséget nem is kaphattunk ehhez, sem az oktatási rendszertől, sem a közéleti, kulturális területről sem. Pedig égetően szükség lenne rá, hogy ne tévelyegjünk el, ne akarjuk a világot úgy értelmezni próbálni, mintha az 1990-ben kezdődött volna. A külpolitikát meg különösen ne az aktuális orbáni kormányzás kezdete óta elemezzük, értelmezzük. Persze megértem, hogy a most már végletesen és egyoldalúan elhúzódó kormányzás látásunkat, világlátásunkat bekorlátozza.

Magyarországon az elmúlt években nem nagyon volt vita külpolitikai kérdésekről. No nem azért, mert nem lett volna rá szükség, ne lett volna ok, de elmaradt. Talán a kétharmados kormányzás túlzott, kompromisszumokat nem tűrő dominanciája miatt. Szalai Máté, a Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója megtörte a jeget, amikor az egyik internetes portálon talán vitaindítónak szánt írásával az ellenzéki külpolitika sarokpontjait, vagy ahogy ő tálalja, a »buktatóit« vette górcső alá. Meglepő módon az országgyűlési választásokat követően. A tételes állítások és valótlanságok szembeállítására Szent-Iványi István egy válaszcikkben már vállalkozott. De a tágabb, akár történelmi, akár a rendszerváltozással járó folyamatok megértésére, a kialakult nemzeti külpolitikai dialógusra és konszenzusra való törekvésére is szerencsés lenne kitérni. Gondolataimat, válaszomat a vitaindító cikkre itt osztom meg. És remélem, a vita tovább vihető lesz, egy remélt cél érdekében, a nemzeti konszenzust megint megteremthessük nemzetközi kapcsolatainkban.

Az elmúlt száz év magyar diplomáciatörténetét, a magyar külpolitika mozgásterét nem szeretném egy cikkbe belesűríteni, pedig érdekes párhuzamokat lehetne felfedezni, vagy éppen cáfolni kellene, hogy a »magyar pávatánc« mennyire is volt jellemző a magyar külpolitikában. Pávatáncnak nevezhetnénk-e a keleti-blokk államaként azt a nyugatra kacsingatást, ami a hetvenes évektől folyamatosan épülni látszódott és a nyolcvanas évekre egészen látványosan különutas külpolitikát eredményezett. És ne álljunk meg itt, de a Jeszenszky Géza minisztersége számára kétségkívül előnyöket, könnyített pályát kínált az ország szovjet szövetségdiktátumának az elhagyásához és a nyugati, önkéntes alapon, demokratikus államok akaratából létrejött szövetségi rendszerekhez való közeledéshez, azokhoz való csatlakozásának előkészítése. Majd a későbbi kormányok számára utat mutatott az a nemzeti konszenzus, amit nemcsak kormányok, de népszavazások is megerősítettek. Annyi személyes megjegyzést talán még elbír a cikk bevezetése, hogy magam ennek a folyamatnak a részese lehettem, 1990-től magyar majd később EU-diplomataként 2014 után éreztem meg azt, hogy a korábbi szervesen és a kontinuitás bázisán építkező magyar külpolitika lépésről-lépésre elveszítette értékelvűségét, erkölcsi koordinátáit. Ezért ott is hagytam, hiszen vállalhatatlanná és képviselhetetlenné vált számomra.”

Nyitókép: Facebook