Ha valamikor, most lenne esély egy külpolitikai konszenzusra

„Szerencsés országokban a jelentősebb pártok között évtizedeken át külpolitikai konszenzus uralkodik, hiszen egy ország geostratégiai érdekeit a kormányváltás önmagában nem változtatja meg. A legközelebbi példa erre nyugati szomszédunk, Ausztria, amelynek nyugati súlypontú, de minden irányban nyitott külpolitikája 1955 óta csak árnyalatokban változik. A rendszerváltozás után Magyarország is ebbe az irányba indult el.

Az Antall-kormány rászorult a szocialistáktól átvett szakemberekre, Horn Gyula pedig a maga elfogadottságát is növelni akarta az ellenzéknek adott lehetőségekkel. Az első Orbán-kormányban már megjelent az ellenzék kiszorításának szándéka, de az uniós csatlakozás ügyében Martonyi János nagyjából fenntartotta az összpárti egyeztetést.

Magam 1994 és 2009 között az Európa Tanács, majd az Európai Parlament magyar tagjaként sok fideszes kollégával dolgoztam együtt. Személyesen végigéltem, ahogy Orbán Viktor a 2002-es veresége után módszeresen megszakított minden korrekt kapcsolatot a baloldali és liberális képviselőkkel, saját frakciójából pedig kiszórta a »galambokat«. 2010 után aztán nyíltan ellenségnek nyilvánította az ellenzéki pártokat, amit a külügyi apparátus lassan, de kénytelen volt követni.

Az ellenzék egy ideig még a konszenzus helyreállítását szorgalmazta, aztán Orbán nemzetközi rossz hírét látva egyre nyíltabban használta fel a külföldi pódiumokat és médiumokat a kormány elleni érvelésében. így jutottunk el máig, amikor az ellenzék itthon megalázó vereséget szenvedett, a kormány pedig nemzetközi téren tökéletesen elszigetelődött.”

Nyitókép: MTI/Kreml