Déjà vu érzés

„Volt már ilyen. 2002 tavaszán. Akkor még ott voltam Orbán mellett. Akkor még hittem a polgári Magyarország ethoszában. Akkor még nem tudtam, hogy mindez csak politikai termék. Akkor minden közvélemény-kutató – egy kivételével – fényes Fidesz győzelmet jósolt. Nem csaltak a közvélemény-kutatók, csak a kérdéseiket nem tudják pontosan megfogalmazni. Egynek sikerült.

A közhangulat akkor is hasonló volt a maihoz. Nagy volt a lappangó, ki nem mondott társadalmi elégedetlenség. A nyugdíjasok, a közalkalmazottak, a vállalkozók, a tanárok, az orvosok és az ápolók sértve és megbántva érezték magukat, épp úgy, mint ma. Hiába ment a figyelmeztetés a nagy embereknek, ebből baj lesz. Orbán legyintett, mi vagyunk többen, nem lehet baj, nyerni fogunk. Nem nyertünk. Az ellenzék nyert.

Most rosszabb a helyzet. Most háború dúl a szomszédunkban. Kevesebben hiszik, mint Orbán gondolja, hogy ha nem segítjük Ukrajnát az orosz agresszióval szemben, kimaradunk a háborúból. Vagy ha megsegítjük a szomszédainkat, nem lesz orosz gázunk. Kevesen hiszik, hogy oda lesz a rezsicsökkentés. Rezsicsökkentés kontra agresszió, halottak és menekültek. Szép keresztényi gondolatpárosítás.

Ezzel a pipogya viselkedéssel Orbán végérvényesen magára maradt. Mi, magyarok is magunkra maradtunk. A V4-ek csoportja, amelyet Orbán a saját fényezésére akart kihasználni – reméljük, számunkra időlegesen, de neki véglegesen -, kimúlt, béke poraira. Orbánnak köszönhetően oda a történelmi lengyel-magyar barátság. Szlovákia, Csehország, Románia erkölcsileg lekörözött minket.”

Nyitóképen választási plakát előtt sétálnak fiatalok. Fotó: ATTILA KISBENEDEK / AFP