Kínával, Erdogannal és Putyinnal szemben alakul a közös európai külpolitika

„De az Egyesült Államok tekintetében is kezdenek eltűnni a különbségek az EU tagállamai között. Mégis eljutottunk ide. Azt mondták róla: nemhogy nem létezik, de nem is lehet létrehozni soha, annyira eltérő és gyakran egymásnak ellentmondó az uniós országok történelme, annyira mások a kulturális összefonódásaik és a világhoz való viszonyuk. Ha azonban nem azt nézzük, hogy a múlt mekkora súllyal nehezedik ránk, hanem, hogy mi minden változott és fejlődött mostanáig, akkor azt látjuk, hogy a homályból igenis előtűnnek egy európai külpolitika körvonalai. Nemrég Németország még úgy gondolta: nem szabad hagynia, hogy bármi is megterhelje a kapcsolatait azzal az Eldorádóval, amit Kínának neveznek, de aztán hirtelen fordult a kocka.

Angela Merkel december végén még siettette, hogy írják alá az Európai Unió és Kína közötti beruházási megállapodást, de aztán elég volt hozzá, hogy a kínai vezetők szankciókkal sújtsák az Európai Parlament Emberi Jogi Bizottságának képviselőit – akik abban voltak vétkesek, hogy felszólaltak az ujgurok és a hongkongi demokraták elnyomása ellen –, hogy Németország ne akadályozzon többé keményebb európai kiállást Pekinggel szemben.

Hszi Csin-ping túl messzire ment, és ennek megfizeti az árát, annál is inkább, mert  Németország időközben azt is felismerte, hogy Kína ma ugyanolyan politikai, katonai és technológiai fölényre törekszik a világ felett, mint amilyet az Egyesült Államok 1945 óta élvez. Az amerikai demokrácia ugyan messze nem feddhetetlen, de Kína a diktatúrák iskolapéldája, amivel szemben az Európai Unió egyre egységesebb politikát kezd megfogalmazni. Az Európai Parlament folyosóin és padsoraiban ez a változás nyilvánvaló, de most egy szó Törökországról, Oroszországról és az Egyesült Államokról.

A Washingtonhoz való viszonyban egyre inkább eltűnnek a különbségek a leginkább Amerika-párti és a legkevésbé atlantista európai államok között, hiszen Donald Trump megmutatta, hogy szükség van európai katonai védelemre, Joe Biden pedig sikeresen lenyűgözte az európaiakat azzal, hogy kezet nyújtott az Uniónak, szövetségépítést javasolt a világ demokráciái között, és megszervezte a keynesianizmus és az állami stratégia visszatérését – amibe egyébként a 27-ek már egy évvel Biden előtt belevágtak.”