Transzneműség: polgárjogi harc tárgya vagy egy politikai mozgalom dárdahegye?

„Gulyás Márton és csapata a Partizánban egy Nyugaton rendkívül fontos és megosztó témát dolgozott fel: a transzjogok feminista kritikáját. A bátor és diskurzust kereső adásért az ügyet prezentáló Balogh Zsófi nemtelen támadások sorát szenvedte el.

Ahogy várható volt, s ahogy a nyugati társadalmakban ez már mindennapos, megjelent a politikai korrektségre hivatkozó, túlérzékeny és hisztérikus genderélcsapat, amelynek tagjai ilyen esetekben menetrendszerűen rekesztenek ki bárkit a civilizációból, ahogy tették ezt Joanne Kathleen Rowlinggal is. A politikai érzékenységnek Magyarországon mértéket adó LMBTQ-főboszorkány, Márton Joci annyira fel is háborodott a szóban forgó videó láttán, hogy így fakadt ki: „Egyelőre nem találok szavakat, és nem is biztos, hogy egyáltalán fogok.” Másnap aztán – a Közép-európai Egyetem színvonalas képzésének hála – megtalálta a kellő szavakat.

»Én nem szeretnék egy olyan országban élni, ahol ugyan nincsenek oligarchák, de a közszolgálati tévében Gulyás Mártonok és Balogh Zsófik terjesztik a csúsztatásokkal teli, egybites, transzfób propagandát. A Balogh Zsófi-féle transzfób feministáknak, akik a kirekesztést eszközként használják, nem a mi oldalunkon van a helye, hanem a szélsőjobb mellett, úgy, ahogy amerikai elvtársaiknak. A szélsőséges fundamentalista amerikaiak nagyvonalúan félrenéznek, amikor a nők jogairól beszélnek, de mi ne fogjuk be az orrunkat, amikor egy baloldali csatorna transzfóboknak ad platformot.«

Gulyás Mártont és Balogh Zsófit ráadásul nemcsak az LMBTQ-véleményfrontról érte kritika: az O1G-ökumené szellemében sokan azt kérték számon rajtuk, hogy miért hoznak be egy olyan diskurzust a hazai közbeszédbe, amely legfeljebb harminc embert érdekel; a kormányzat transzellenes politikája – főleg a nemváltás hivatalossá tételét megakadályozó 33-as paragrafus – pedig amúgy is időszerűtlenné teszi ezt a vitát.

Márton Joci működését nem kívánom minősíteni – mindent elmond tébolyultságának mértékéről, hogy ahonnan ő nézi, nem látszik a különbség a vitát kezdeményező Balogh Zsófi és az LMBTQ-mesekönyvet daráló Dúró Dóra között. Ez nem az a színvonal, ahol vitatkozni lehet – kész szerencse, hogy Márton Jocinak ez nem is áll szándékában: az eltérő véleményt megfogalmazó személyeket el kell hallgattatni, ki kell rekeszteni és meg kell szégyeníteni. Ennek nagymestere Márton Joci – ebben áll a »woke« kultúrája.

Aki azt hiszi, hogy ennek a vitának téves az időzítése, az kétszeresen is téved. Egyrészt, mert az elvi vita soha nem lehet időszerűtlen. Az, hogy hány embert érint vagy érdekel egy téma, nem lehet érv vélemények elnémítására. Másrészt jelzem, hogy ez a vita máris nagy erőkkel zajlik: Orbán Viktor és Semjén Zsolt, Rogán Antal és Habony Árpád, Bayer Zsolt és Bencsik András évek óta provokálja – ezt szolgálja a közigazgatási salátatörvény 33-as paragrafusának nemtelen jogkorlátozása, akárcsak Szilvay Gergely melegházasságról vagy a genderelméletről szóló könyve.

A kultúrharc másik frontján Márton Joci száll be a vitába azzal, hogy passzív agresszív érzelmi zsarolással illet mindenkit, aki hajlandó komolyan venni – az ő személye garantálja, hogy a következő években a kormányzati propaganda a teljes ellenzékre ráégetheti a legszélsőségesebb álláspontot. Az én értelmezésem szerint Gulyás Márton és Balogh Zsófi ezt próbálja megakadályozni, amikor arra mutat rá, hogy távolról sincs konszenzus a baloldalon ezekben a kérdésekben. Bármennyire magabiztosan adja is elő magát Márton Joci, bármennyire szavatolja is a bőrszíne meg a szexuális hajlama, hogy a huszonegyedik századi diskurzusokban automatikusan igaza legyen, ez a vita még korántsem dőlt el a hagyományos baloldal és a progresszív identitáspolitika hívei között.

A humánus megközelítés mindkét szélsőséget elveti. Az Egyesült Államokból érkező forradalmi eszme azt követeli, hogy a társadalmak bemondásra fogadják el, ha egy állampolgár nem a biológiai neme szerint kíván élni – ennek része a névmásterror, a humor és a kritika tilalma, az absztrakt erkölcs érvényesülésének megkövetelése minden eszközzel, a vita és a sérelem elkerülése bármi áron. Ahelyett, hogy a társadalmi igazságharcosok az emberek jóérzésére építenének, inkább a félelmeikre alapoznak, ez pedig önmagában is ijesztő társadalmi folyamatokkal fenyeget. Számos gyakorlati problémát vet fel továbbá, ha egy férfi bármikor nőként azonosíthatja magát. Megszűnhetnek a nők biztonságos terei. A női börtönök, a női sportok, a lányszövetségek, a női öltözők, a női mosdók és a feminista mozgalmak férfiak tömegei számára bemondásra hozzáférhetővé válhatnak. Férfiak tömegeinek válik lehetővé női kvóták betöltése, az azokhoz tartozó pénz, karrier és presztízs besöprése.

A transzkritikus feministáknak teljesen igazuk van a transzszexuálisokként körbeünnepelt gyermekek megrontással határos szexualizálásának és kizsákmányolásának kérdésében. Rémisztő példa erre a New York-i divathét sztárjaként parádézó tizenhárom[!] éves drag queen, Desmond Napoles személye. A divatvilág és a gyógyszeripar beszállása a transztérbe, a kamaszkor elején elkezdett nemváltó kezelések gyakorlata több mint ijesztő. Nem látom be, mi értelme van továbbá a női sportnak, ha a nőiség többé nem biológiai kategória, ahogy azt sem hiszem, hogy a Kaliforniában női börtönt kérelmező hímnemű rabokat az általuk megvallott identitás alapján automatikusan át kellene költöztetni.

Ezeket a nagyon is valós problémákat sulykolja politikai haszon reményében a kormányzati kommunikáció, Rogán Antal propagandaminisztériuma pedig ezekre hivatkozva gyártja le a maga szélsőséges narratíváját, amely szerint transznemű ember nem létezik, olyan eset nincs, hogy valaki nem a nemi identitásának megfelelő testbe születik. E cinikus hazugság eredménye a gyalázatos 33-as paragrafus, amely problémamentes évtizedek után kategorikusan megtiltja a transzszexuálisok hivatalos nemváltását. Az Orbán-rendszer álláspontja szerint a transzneműség pszichológiai betegség, amelyet az államnak és a társadalomnak egyáltalán nem kell figyelembe vennie. E nézet tarthatatlanságának legtragikusabb példája az a férfi testben élő nő, akit a kilencvenes években az ausztráliai Queenslandben autólopásért férfi börtönbe zártak, ahol aztán kétezerszer[!] megerőszakolták. Ez pedig nem egyszeri történet, amelynek azonban egyszer sem lett volna szabad előfordulnia.

A transzszexuálisok elleni előítélet, viszolygás és megvetés még a mai társadalmakban is oly erősen munkál, hogy láthatóan kormányzati politikát is érdemes építeni rá. Mégis hinni akarok abban, hogy az emberség nagyobb erő, hinni akarok abban, hogy a szeretet legyőzheti a félelmet és a gyűlöletet – ezért kell visszavenni a diskurzust azoktól, akik a kirekesztésre kirekesztéssel, a jogkorlátozásra jogkorlátozással, az embertelenségre embertelenséggel válaszolnak.

A transzneműek nemi identitáshoz fűződő joga és elemi biztonságérzete igenis fontos szempont. A nyugati társadalmak közös felelőssége megvédeni őket, és szolidárisnak lenni velük, a genderkurzus forradalmi élcsapata azonban nem védelmet akar nekik nyújtani, hanem a maga politikai céljaira kívánja őket felhasználni. Az LMBTQ-mozgalom igazságharcosai nem társadalmi békét, hanem társadalmi feszültséget akarnak generálni a transzszexuálisok körül – e tekintetben pedig alig különböznek Habony Árpádtól, Bayer Zsolttól és Szilvay Gergelytől. Az áldozati kurzusnak az ember semmi, és az ideológia minden – az azzal szemben álló trollkurzusnak az ember szintén semmi, és a zsákmány a minden. A köztük állóknak kell a józanságot képviselniük. A »woke« erőszakos kultúrájának hiába van világszerte komoly befolyása a baloldali és liberális értelmiségre, ha erkölcsi alapjai oly ingatagok, hogy érvényesítésük lépten-nyomon a feministák második hulláma által kiharcolt női jogok megőrzésébe ütközik.”