„Manapság sok politológus elkerülhetetlennek látja, hogy Magyarországon – hasonlóan a világ több mai és egykori államához – gyakorlati kétpártrendszer jöjjön létre: egyik oldalon a Fidesz, a másik oldalon egy mega-baloldali (szociáldemokrata?) párt/pártszövetség részvételével. Hogy a liberálisok és zöldek hogyan férnek bele ebbe a keretbe, az szőnyeg alá söpört téma, ahogyan a »harmadik oldal« szerepére törekvő konzervatívok létezése is.
A »harmadik«, »negyedik«, »ötödik« stb. »oldalak«, pártok általában mindig zavaró szereplőnek tűnnek két versengő fél szemében. Ám el kellene fogadni, hogy a világ sokszínű, és nincs csupán kétféle recept. Az alábbiakban történeti példákon keresztül igyekszem bemutatni, miért nem egyedüli út a kétoldali blokkosodás. Hogy érthető legyen: nem a 2022-es választásra formálódó ellenzéki szövetkezésről szól ez a cikk. Hanem arról, hogyan nézzen (illetve ne nézzen) ki a pártrendszer legkésőbb 2080-ban. Mert ha a pártrendszer figyelmen kívül hagyja a társadalom természetes tagoltságát, akkor sok ma is létező jelenség újratermelődhet.
Kezdjük először az eszmei tagoltsággal. Mégiscsak eszmék, világfölfogások vitatkoznak a politikában. Ha nagyon leegyszerűsítjük az eszmetörténeti előzményeket, akkor legalább három nagy eszmei hagyomány alakult ki a fölvilágosodás, mások szerint a »megkettőzött forradalom« (az ipari és a francia forradalom) korszaka óta: a liberális, a konzervatív és a szocialista-szociáldemokrata hagyományrendszer. Nyilván akadémikus vita témája lehetne, hogy az anarchista és zöld értékrendek mennyiben képeznek önálló, az első háromtól külön eszmei tradíciót, hiszen bizonyos értékek révén kötődhetnek bármelyikhez a fönti három hagyományból.”