Most múlt el pontosan: meghalt Maradona

Oda az igazság. De legalábbis elvesztettük a futball elmúlt 40 évének legnagyobb alakját. Nem az egyiket, hanem a legnagyobbat. Ha eszembe jut, egyszerre látom őt és kölyökkori magamat, és persze a modern foci első évtizedeit, amelyekben még volt valami a megelőző 80 év játékosságából és természetességéből.

Szerencsés nemzedék vagyunk amiatt, hogy zsinórban két (az idősebbek három) olyan futball-világbajnokságon láthattuk a magyar válogatott szereplését, amelyet még nem a „mindenki kap ajándékot” lebonyolítási rendszer jellemzett.

és nem nyílt ki így az olló, a teljesítmény számított csak. A házigazda Argentína, Franciaország és Olaszország volt a csoportellenfél, mint a tizenhat csapatos 1978-ason, vagy sajnos 1982-ben Spanyolországban, ahol megint Argentína, illetve Belgium és El Salvador, bár ez utóbbi csodálatos emlék. És bizony 1986-ban is csak Kanada volt a könnyű falat, a szovjet és a francia meccseket most hagyjuk is, illetve arra is visszatérünk még egyszer, ha elkezdünk hegyiivánosodni. Balszerencsésen estünk ki egyébként mind a három, az akkor még az univerzum csúcsát jelentő világbajnokságról.

Garaba Imre és Maradona a '82-es világbajnokságon

1982-ben hétéves voltam. Apám mellett ültem unatkozva az étteremben, őt nem érdekelte a foci, a meccs nem is ment a vendéglőben. Pedig első vb-meccsünk volt ez, Magyarország játszott El Salvador ellen, és könyörögtem neki, hadd nézzem valahol. A konyhán volt egy fekete-fehér Junoszty és persze szellemképes tévé, oda engedtek be a pincérek. Apám úgy küldött oda, hogy csak akkor jöjjek ki, ha gól lesz, addig üljek veszteg. Tizenegyszer szaladtam ki hozzá, mert 10-1-re nyertünk, azóta is ez minden idők legnagyobb arányú vb-győzelme.

Mit gondolhattam akkor? Ilyen egy vébé? 

aki egy barátságos meccsen, öt évvel korábban, 16 évesen (!) is megtréfált minket, de 1982-ben már félelmetes híre volt. Mészöly Kálmán betonfallal küldte fel a csapatot „ellene”, olyan védőkkel, mint Garaba és Sallai, akik a legtöbb nyugati csapatban játszhattak volna, de mindez semmit nem ért, Maradonát egyszerűen nem lehetett fogni, úgy cselezett, mint három Messi.

Ő vert tönkre minket egyedül, és sajnos akkora pofont kaptunk, hogy utána már a nálunk semmivel nem erősebb belgákat sem tudtuk megverni, és egy elbénázott meccsen 1-1-es döntetlennel kiestünk. Azt már hétévesen felfogtam, hogy itt valami rendkívülit látok, és

Ami nem jött össze ’82-ben az argentinoknak, az teljesült a számunkra elég rémálomszerű 1986-os mexikói világbajnokságon. Az akkor még friss háborús ellenség angolokat megverve – Maradona itt egy gólt a kézilabda szabályaival abszolvált, csakhogy előtte végigcselezte szintén az egész pályát, ezt nem szokták hozzátenni.

A döntőben a nyugatnémeteket győzték le, és Maradona felért pályafutása csúcsára.

Klubjátékosként megfordult a Boca Juniorsban és a Barcelonában, de hős és félisten Nápolyban lett, ahol 188 meccsen 81 gólt szórt és mindenkinél jobban imádták.

Ha álmomból felkeltve hirtelen kellene valakit mondanom a nyolcvanas évek ikonjaiból,

A csúcsról viszont nagyot lehet zuhanni, és Maradona esetében ez hatványozott igaz: a kénköves pokol jött, ha nem még annál is rosszabb. Befuthatott volna olyan fantasztikus edzői és vezetői karriert, mint mondjuk Franz Beckenbauer, de sajnos elég hamar és elég kemény drogügyekbe keveredett, amely hamar leépítette minden tekintetben, és már a kilencvenes években árnyéka volt önmagának. Rendkívül kínos volt látni, ahogy elbukik a drogteszten az 1994-es futballvilágbajnokságon. Kommunista diktátorokkal kezdett el haverkodni, és olyan figurákat dicsőített, mint Che Guevara. Nem maradt a kaptafánál, és ez annyira zavart, hogy ha megláttam a tévében az elmúlt húsz évben, gyakran elkapcsoltam, mert nem voltam kíváncsi a vulgáris kommunista szövegeire.

Edzőként is kudarcokat szenvedett, és egyéb botrányokkal is lényegében sikeresen rombolta le hírnevét. Mégis, a sok negatív impulzus sem ölte meg a bennünk élő Maradonát, a játékost. Azt nem veheti el tőle senki, hogy egy évtizedig a világ ura volt, és a neve már ott marad Puskás és Pelé magasságában, tehát a csúcsok csúcsán, örökre. 

Maradona nincs többé: ez a tény jéghideg tűként nyilall a szívünkbe. Nem vagyunk már sem fiatalok, sem éppen csak középkorúak. Most már minket is a régi időkről kérdeznek a kollégáink. Már nem mi szemtelenkedünk. Ez az élet rendje, de azért ez kicsit rossz. Nem is kicsit: ez nagyon rossz, legyünk őszinték,

Eközben a nyolcvanas évekbeli, lassan és szépen beszélő tévébemondónők hangján szól most is a fülünkben: „Kedves Nézőink, most pedig kapcsoljuk a mexikóvárosi Azteca stadiont, ahol az Argentína-Anglia világbajnoki válogatott mérkőzés következik. A riporter: Gulyás László.”