„Félig-meddig nem lehet elfajzani, abnormálisnak, betegnek, undorítónak és ocsmánynak lenni, ki kell inni fenékig a kelyhet. Imigyen: »A poloskát is wc-papírba csomagolva dobtam ki nyáron az ablakon, de ahogy az Ozban a gonosz boszorkány halálát várták, úgy várom Orbánét is, és pezsgőt fogok bontani, ha megdöglik. Mert emberek élete szárad a lelkén.«
Íme, az emberi ocsmányság kelyhének alja. Hosszú sor előzi meg ezt az átváltozást, ezt az elfajzást, ezt a szörnyű féreggé válást. Ott van a Machbetben, Móricz barbárjaiban, Kafka egész életművében, buzeráns nácik szadomazohisztikus orgiáiban és kéjelgő vérfürdőiben, a pengeszájú, mosolytalan Lenin-fiúk lumpenproli öntudatában és vérszomjában – ott van ötezer évnyi emberi históriában.
S mindez egylényegű. Hogy el ne tévelyedjünk megint, és el ne higgyük azt a hazugságot, amely szerint mégis csak van különbség, és így, meg úgy
Nincsen semmi különbség.
A birnami erdő mindig fölmegy Dunsinane-ba, és mindig ott találja az éppen aktuális szörnyű férget. S éppen az mond el sokat a korról, hogy milyen formátumú a szörny, aki ott van, és várja a végzetét. Hol egy Néró, hol egy Machbet, hol egy VIII. Henrik, hol egy Marat, hol egy Hitler, hol egy Kun Béla, hol egy Kádár, egy Apró meg egy Biszku – s a végén már csak egy Homonnay marad.”