Joe Biden az Egyesült Államok szövetségeseit „totalitáriusnak” nevezte. Ez a gúnyos megjegyzés sokat elmond a demokrata elnökjelöltről.
Elég idős vagyok ahhoz, hogy emlékezzem, mekkora hatalmas politikai súlya volt annak, amikor Gerald Ford elnök a kihívójával, Jimmy Carterrel folytatott vitában azt mondta, hogy nem hiszi, hogy létezne Kelet-Európában szovjet uralom. Komolyan gondolta. Igazából az történt, hogy elnézett egy sort a jegyzetfüzetében, mégis, ez egy sorsdöntő pillanat volt. (Annak ellenére emlékszem erre, hogy akkor csupán kilencéves voltam akkor, azonban egy totál majomgyerek, aki megszállottja ezeknek a dolgoknak.)
Egyik este ugyanígy megdöbbentő volt hallani, ahogy Joe Biden az Egyesült Államok szövetségeseit, Lengyelországot és Magyarországot „totalitáriusnak” írja le. Ezek az államok demokráciák és NATO-tagok!
Milyen hihetetlen sértés ezeknek a nemzeteknek, amelyek demokratikusan választották meg nacionalista kormányaikat! Ez a gúnyos megjegyzés többet tárt fel Joe Bidenről, mint Lengyelországról vagy Magyarországról. Gladden Pappin így ír:
»A lengyel és a magyar külügyminiszter tiltakozását leszámítva azonban nem tört ki tűzvihar az angol nyelvű médiában – és ennek nagyon egyszerű oka van. A médiaosztály számára Lengyelország és Magyarország „totalitárius rendszerek” kategóriába sorolása egyáltalán nem volt gúny. A kijelentés nem vezetett tényellenőrzéshez vagy elhamarkodott tagadásokhoz. (Nevezetesen, egyetlen uniós diplomata sem védte meg tagállamait.) Ehelyett inkább az amerikai külpolitikai gondolkodás új szintű lustaságára mutat rá, ahol a „totalitárius” (értsd: nacionalista, kulturálisan hagyományos) uralom homályos benyomásai elégségesek olyan országok megbélyegzésére, amelyek generációk óta szövetségesei az Egyesült Államokkal. A globális liberalizmus ezen alkirályai számára az új ellenségesség teljesen szándékos.
Az igazi probléma Lengyelországgal és Magyarországgal azonban nem az, hogy Andrzej Duda és Orbán Viktor állítólag tekintélyelvű politikai pályákat vázolt fel. A Legfelsőbb Bíróság feletti politikai ellenőrzés elvesztésével szembesülve a Demokrata Párt több mint hajlandó olyan taktikát választani, amelyet bármely más összefüggésben „tekintélyelvűnek” tarthatnánk. Inkább Lengyelország és Magyarország számítanak olyan sikeres országoknak, amelyek ragaszkodnak nemzeti identitásuk és hagyományos értékeik megőrzéséhez – és ezt demokratikusan megszerzett politikai hatalom felhasználásával teszik. A liberálisok régen felhagytak a „demokratikus” aggodalmakkal, amikor az indokolt volt Európai Unió kapcsán érdemben demokratikus eredmények elérése érdekében - még akkor is, ha az szembement a közvéleménnyel.
Az igazi ok, hogy Lengyelország és Magyarország démonizálására az Egyesült Államokban az, hogy sikeres alternatívát kínálnak az egyidejű ipari és a családi összeomlás amerikai kudarcára. Az elmúlt években Lengyelország szerény hazai újraiparosítási politikát folytatott, miközben közvetlen kormányzati támogatással támogatta a lengyel családokat is. Magyarország ugyanezt tette, többek között kinevezett egy családügyi államtitkárt (Novák Katalin), akinek feladata a magyar családok boldogulásának elősegítése volt.«
Szembetűnő mindez, amikor valóban Magyarországra és Lengyelországra megyek és ottani hétköznapi emberekkel beszélek, hogy megpróbáljam a szemükön keresztül látni a világot.
Meg kell érteni, hogy azoknak az amerikaiaknak, akik nem beszélnek lengyelül vagy magyarul, minden, amit valaha is hallanak ezekről az országokról, az angol nyelvű médián keresztül érkezik.
Nem lehet elégé túlbecsülni azt, hogy a kulturálisan befolyásolt amerikai újságírók mennyire elfogultan viszonyultak a liberális internacionalizmushoz - vagyis, hogy illegitimnek tekintik mindazokat a nacionalista kormányokat, amelyeket népük szabad és tisztességes választásokon választott meg. Odáig mennek, hogy amint Joe Biden fogalmazott, „totalitáriusnak” tekintsék azokat.
Ami felnyitotta a szemem és az elmém a történet másik oldalára az volt, amikor néhány évvel ezelőtt először Magyarországra mentem, és arról beszélgettem a hétköznapi magyarokkal, hogy mennyire félnek attól, hogy elveszítik uralmukat saját országuk identitása és annak identitása felett a nyugati kapitalista szervezetek és a liberális intézmények miatt.
Azok az emberek a nyugati médiában és a nyugati elit körében, ugyanúgy lenézik és szánalmasaknak nevezik azokat az embereket saját hazájukban, akik hasonló nézeteket vallanak, mint azok a lengyelek és magyarok, akik Duda Jog és Igazságosság Pártjára, valamint Orbán Fideszére szavaznak.
Nem azt mondom, hogy ezek a kormányok kritikán felül állnak, de Pappinnek igaza van: amit a Joe Bidenhez hasonló emberek leginkább visszataszítónak tartanak, az az, hogy bátran megkérdőjelezik, azt, hogy a Washingtonban és Brüsszelben folytatott politikák valóban a népeik érdekeit szolgálják-e, és hogy a nyugati elitek által szorgalmazott progresszív eszmék valójában nem mások, mint a kulturális imperializmus egyik formája.”
Az Arte szerint megállíthatatlanul terjed az illiberalizmus a kontinensen. Orbán Viktor pedig már nemcsak egy politikai oldalt, hanem egy reakciós társadalmi mozgalmat vezet.
A magyar miniszterelnök igyekszik mindig abban a hitben ringatni: azzal, hogy őt követik, valójában Jézus nyomában járnak, el sem téveszthetik az üdvösséget.
A külgazdasági és külügyminiszter szerint felháborító, hogy Lengyelország nem hajlandó kiadni az Északi Áramlatot felrobbantásával megvádolt ukránt.
Kiállunk melletted Judit!
A lengyelek azért hőbörögtek, mert az új vezeték miatt egyszerűen elestek az addigi tranzitdíjaiktól.
Más Uniós országokkal összevetve is kiemelkedőnek számít a reáljövedelmek magyarországi emelkedése.
Nagy Attila Tibor még a kulisszák mögé sem tudott bekukkantani.
„Vadászgatunk mindenfélére, mint Zsolti bácsi. Erre-arra, csak fiatal legyen” – mondta a színésznő.
