Magyarnak lenni a világon a legjobb

„Aki ma Magyarországon musicalt készít Puskásról, az sokat kockáztat. Előítéletekkel kell megküzdenie, fanyalgás, fikázás lesz az osztályrésze már akkor, amikor még nem is látta senki a darabot. A Puskás-rajongók attól tartanak, hogy csorbul a mítosz, méltatlan lesz az előadás a legnagyobb hőshöz. A hivatásos gúnyolódók már a gondolatától is viszolyognak, ha lélekemelő, a nemzeti büszkeséget tápláló, közös, magyar élmény van kilátásban. A téma ráadásul annyira kézenfekvő, populáris és hálás, hogy évek óta se szeri, se száma a musical- és filmterveknek Puskásról, ám ezek megvalósításához tudás, pénz, munka, művészi alkotóerő is kell, amiből valami mindig hiányzik. Ha viszont valaki mégis megvalósítja, amit megálmodott, akkor máris mindenki mindent jobban tud, hiszen a téma annyira kézenfekvő, populáris és hálás... Ma már. De nem volt ez mindig így. Nekem mondjuk már vagy harminc éve rögeszmém, hogy ez a mi legnagyobb sztorink a 20. században, de például Moldova György akkor még ilyeneket írt sértettségében és ostobaságában, miután elesett a lehetőségtől, hogy könyvet írjon Puskásról: »Meg lehetne írni Puskás legendáit, mit mondott a bíróknak, Farkas Mihálynak és így tovább – ezek a legendák jórészt nem igazak. Azt is meg lehetne írni, hogy az egész Puskás-mítosz eléggé bizonytalan alapokon nyugszik – ezt minek? Miért ártsunk Öcsinek, és miért döbbentsük meg az olvasókat? Harmadszor: lehetne írni egy őszinte könyvet róla mint emberről – ehhez viszont Öcsi nem elég érdekes jellem! A cipőjét sem kötheti meg korábbi riportalanyaimnak: Berendinek, a ferencvárosi állomásfőnöknek, vagy Leskónak, a hegyaljai szőlésznek. Tizedrészannyit sem csinált életében, mint ők.«

Nos, Szente Vajk és László Szabó szerencsére nem Berendiről, a ferencvárosi állomásfőnökről, vagy Leskóról, a hegyaljai szőlészről készített musicalt, hanem Puskás Ferenc lenyűgöző és világhírű sztorijáról, amelyben meglátták és amelyből kihozták a mindannyiunk szemébe könnyeket csaló magyar hőstörténetet és az örök, általános emberi értékeket.

Új művészi nemzedék dinamizmusa, lelkesedése, hazaszeretete segít végképp halhatatlanná tenni a magyar szempontból kudarcosnak gondolt 20. századi világraszóló sikerszorinkat és annak hőseit. A Czibort alakító Ember Márk, a lányaim egyik kedvence például négyéves volt, amikor Czibor Zoltán meghalt. A nyolc-, tízéves gyerekszereplők, akik mit sem tudnak az ötvenes évekről, zokogtak a meghatottságtól az Erkel színházban a bemutatót követő vastaps után és azt skandálták: Puskás Öcsi, Puskás Öcsi!

Boldog vagyok, hogy a 15 éve megjelent Puskás-könyvem több exkluzív története visszaköszönt a színpadról. Hogy a könyv alapján készült dokumentumfilmünk, a Puskás Hungary, aztán Kristóf Kemény mesekönyve és az abból készült rajzfilmünk információinak egyike, másika is megihlette a musical alkotóit (akik új kutatási eredményekkel és meglátásokkal is bőven gazdagították az Aranycsapat-történetírást). És hogy immár ebben az érzelmes, hatásos színpadi műfajban is megcsodálhatjuk közös büszkeségünket, a Puskás-sztorit. Öröm az is, hogy a Nemzeti Sport és a FourFourTwo magazin (a Mediaworks kiadó sportlapjaiként) elsők között lett a produkció partnere.

Tisztelet a producernek, az író-rendezőnek, a zeneszerzőnek, az írónak, a koreográfusnak és minden alkotónak, hogy az előítéletek gyűrűjében, a világjárvány fenyegetettségének őrült bizonytalanságában ilyen vagány, nívós és – immár kijelenthető – sikeres produkciót állítottak színpadra. Tegnap óta özönlenek hozzám is a gratulációk, amelyek stábtagként csak nagyon kis részben illetnek meg (a téma kutatásáért évtizedes felszínen tartásáért talán inkább), s amelyeket továbbítva, azokhoz csatlakozva én is csak azt mondhatom: bravó, hölgyek és urak, nagy ölelés, köszönet és gratuláció! Magyarnak lenni a világon a legjobb.”