Nagypénteki sirató

Épp egy íráson gondolkoztam a Kárpát-medencét és az Egyesült Államokat bejárt Nélküled-éneklés kapcsán, amikor megláttam Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter bejegyzését a Facebookon. Arról írt, hogy eszközbeli segítséget nyújtanak a járvány elleni védekezéshez a határon túl élő magyar közösségek számára. Megálltam, hogy elolvassam.

A rövid bejegyzést csak megköszönni tudtam. A szomorú valóság az, hogy

Amit vettek, önerőből tették, illetve önkéntesek varrták a sok-sok védőmaszkot. A segítségnyújtást pedig illik megköszönni, legalábbis erre tanítottak szüleim. Az alábbi pár sort fogalmaztam meg: „Köszönjük a törődést és ebben a kialakult helyzetben is fontos, talán a legfontosabb, hogy segítő kezet nyújtsunk egymásnak. Minden bizonnyal jó helyre kerülnek a felszerelések. Adja Isten, hogy ne kelljen sokáig használni őket, és mihamarabb megölelhessük egymást anyaországi testvéreinkkel. Isten áldja meg Önt és mindazokat, akik a járvány megfékezésén dolgoznak!” 

Nem kellett sokat várnom, máris kaptam hideget és meleget egyaránt. Az egyik hozzászóló szerint nekünk nincs jogunk ezekre az eszközökre, mert ez őket, azaz a magyarországiakat illeti meg, ugyanis nem kapható náluk semmi sem. Egy következő azt írja, hogy az ő adójából jótékonykodnak és szavazatvásárlást emleget. Egy harmadik pedig, hogy át lehet menni, és ott érezni a törődést. Majd pedig arról győzködték egymást a hozzászólók, hogy a kórházakba nem jut, nem lehet vásárolni. Sőt az egyik hozzászólót idézem is, miután felajánlották neki, hogy szívesen adnak neki maszkot és kesztyűt, illetve nagypéntekre figyelmeztették: „Rákenheted a hajadra a kereszténységedet! Papoktól nagyobb gazember nem is kell!” 

Sokat töprengtem, hogy visszaírjak-e vagy sem. Nem tettem. Nagypéntek van. Szomorúság tölti el a lelkem, most pluszban még a hozzászólások miatt is. Mennyi gyűlölet, harag, gonoszság tud kitörni egyesekből. Sajnálom őket és családtagjaikat, barátaikat, környezetüket is. 

Valahogy nem jutott el hozzájuk az az üzenet, hogy 

és nem mindenkinek védőfelszerelést osztogatni. 

Nem tudatosították azt sem a gyűlölködők, hogy segítséget csak a saját véreitől várhat az ember. Igen, a fülünkbe cseng az ismerős dallam: „Hogy történjen bármi, amíg élünk s meghalunk. Mi egy vérből valók vagyunk!” Mert ki másra számíthat egy nemzet fia ha nem arra, aki a saját nemzetének a tagja? De sajnos egyes körök jól haladnak azon az úton, hogy 2004. december 5. után folyamatosan ellenségnek tekintsenek bennünket. Pedig akkor sem, most sem akartunk tömegesen az anyaországba települni. Nem szerettünk volna elvenni senkinek a munkáját, nem akartunk senkit sem veszélyeztetni. Csupán egyet szerettünk volna, büszkék lenni arra, hogy ha már nagyapáink állampolgárságát elvették, jelképesen visszaadják azt. Se többet, sem kevesebbet. Csak megbecsülést.

Itt tartunk 2020-ban, a gyászos Trianoni békediktátum 100. évfordulójához közelítve. Egyesek még a segítségnyújtást is gyűlöletkeltésre használják fel. Nem kell félni. kedves kommentelők. Miután újra átjárhatóak lesznek a határok, elköltjük majd a védőfelszerelések árát, hogy ne hiányozzon Önöknek az államkasszából. Vagyis amit eddig is tettünk, most is megtesszük majd. De addig is imádkozunk Önökért, hogy leljen békére a lelkük és szeressék nemzetüket. 
És, hogy kicsit sportosan fejezzem be az írásom, üzenem: A gyűlölet nem pálya!

***

A szerző Dunaszerdahely alpolgármestere, felvidéki magyar politikus.