Mi magunk

„Bármilyen furcsa, de olykor a legostobább gondolatok fejezik ki legjobban a közhangulatot, mivel a maguk keresetlen egyszerűségével sikerül megragadniuk valamit a közös várakozásokból. Ilyen, jelszóvá sűrített életérzés volt »a történelem vége« is.

A történelemnek, mint ok-okozati események egymásból következő láncolatának, soha nincs vége – amíg az emberek cselekszenek és interakcióban vannak egymással, addig történelem is lesz. Francis Fukuyama 1989 őszén megjelent tanulmányában, amely egy washingtoni neokonzervatív konferencián tartott beszéde írott változata volt, és az abból lett A történelem vége és az utolsó ember (1992) című könyvében valójában nem is a történelem végéről, hanem a történelem beteljesüléséről írt. Ezt úgy értette, hogy a liberalizmus – mely alatt kifejezetten a nyugati, sőt speciálisan amerikai típusú liberalizmusra gondolt –, miután az I. világháborúban legyőzte a császári autokráciát, a II. világháborúban a nácizmust és a fasizmust, a hidegháborúban pedig a szovjet típusú kommunizmust, egyedül maradt a világ ideológiai porondján, mindenféle legitim kihívó nélkül (a nacionalizmust és az iszlámot, ekkor még, nem tartotta a globális liberális demokrácia komolyan veendő ellenségének). Amint fogalmazott: »a gazdasági és politikai liberalizmus egyértelmű diadala […] A Nyugat, a nyugati eszme diadala […] abban nyilvánul meg, hogy teljesen kimerült minden életképes alternatíva a nyugati liberalizmussal szemben. […] Amit most megélünk […] a történelemnek mint olyannak a vége: vagyis az emberiség ideológiai fejlődésének a végpontja, valamint a nyugati liberális demokráciának mint végső kormányzati formának az általános bevezetése.«[1] A »létező világok legjobbikának« a létező világra való kiterjedése.

Fukuyama tehát a történelemnek mint az ideológiák harcának a végét állapította meg, pontosabban mestere, az Alexandre Kojève-en keresztül szűrt Hegel jobboldali és baloldali követőin is túllépő liberális hegelianizmus (vö. tézis → antitézis → szintézis) nevében a történelem mint az elismerésért folytatott küzdelem beteljesülését hirdette ki. Utólag visszatekintve nem nehéz e fukuyamai hurráoptimizmust kritizálni, néhány jelenséget azonban jól prognosztizált: »A történelem vége igen szomorú idő lesz. Az elismerésért való harc, […] az elszántságot, bátorságot és fantáziát megmozgató világméretű ideológiai harc és az idealizmus helyébe a gazdasági számítás lép, a technikai és környezeti problémák megoldásán való vég nélküli munkálkodás és a kifinomult fogyasztói igények kielégítése.«[2] Itt tartunk most.

1989-ben, akár elfogadjuk Fukuyama ma már altmodischnak számító tézisét, akár nem, valami jelentős mégiscsak történt! Lebontották a berlini falat (éppen kétszáz évvel azután, hogy megostromolták a Bastille-t), felszámolták a vasfüggönyt, Közép- és Kelet-Európában (még előbb Dél-Európában, Közép-Amerikában, majd pedig Afrika- és Kelet-Ázsia-szerte) megbuktak a diktatúrák, az 1989/90-es rendszerváltoztatások következtében egypártrendszer helyett többpártrendszer, tervutasítás helyett piacgazdaság alakult ki. A Szovjetunió megkezdte a kivonulást Afganisztánból, ahol ténylegesen is háborúban állt, és régiónkból is, amelyet 1991 nyarára befejezett, hogy az év végére aztán maga is megszűnjön. Az Amerikai Egyesült Államok egyedül maradt a nemzetközi nagyhatalmi politikában és adminisztrációkon átívelő demokrácia exportba kezdett (1990–2016), hol unipoláris, hol multipoláris fegyveres erőszakhoz (is) folyamodva. A világkapitalizmus határai valóban kiterjedtek, az ún. »washingtoni konszenzus« és intézményei (ENSZ, EU, Európai Központi Bank, IMF, Világbank, WTO) negyed évszázadon keresztül diktálták a globalizáció értékrendjét és érvényesítették könyörtelenül érdekeit, mégpedig katonai, technológiai, financiális, gazdasági, kereskedelmi, közlekedési és kulturális szempontból egyaránt.”