„Tévednek, akik azt gondolják, hogy ha levonul a vírus, akkor minden onnan folytatódik, ahol előtte abbamaradt. Ma még azt sem tudjuk, hogy levonul-e, vagy örökre velünk marad egy szezonális, az influenzához hasonlóan folyton mutálódó kórokozó formájában. Meg hát 2008-2009 után sem folytatódott minden ugyanúgy, és ez most egy sokkal súlyosabb, sokkal többeket sokkal közvetlenebbül érintő sokk, aminek a tapasztalatai be fognak épülni a mindennapokba. Nem csak a kézmosási szokásaink változnak meg: az a világ, amely a megrendülő gazdasági, politikai, társadalmi felépítmény romjain fölépül, más lesz, mint amihez hozzászoktunk.
A többségnek fájni fog. Nemcsak az vált nyilvánvalóvá, hogy a világot körbehálózó hosszú ellátási láncok fenntarthatatlanok – mert túlságosan sérülékenyek –, hanem az is, hogy a struktúra leggyengébb pontja az ember. Ahogy 2008-2009-ben a nyomtatott sajtóból az online-ra és a közösségi médiába vándorló hirdetések zöme sosem tért vissza a printbe, hasonlóképpen lesz most is az a következmény, hogy a válságban megszűnő hagyományos állások helyén távmunkás-státuszok, internetes megoldások, mesterségesintelligencia-alkalmazások és robotok lesznek, mert nekik nem árt a járvány. A kényszerszünet alatt arra is rájövünk, hogy rengeteg intézmény, munkafolyamat, áru és szolgáltatás, amely eddig nélkülözhetetlennek tételeződött, fölösleges, vagy legalábbis könnyen elengedhető. Először ennek is a negatív oldalát fogjuk érezni: nem a migránsok veszik el a munkánkat, hanem a betegség, és annak (félre)kezelése.
Más lesz a politika is – sajnos tényleg lehet más. Szinte minden a bezárkózás, az elszigetelődés, az önzés és az autoriter tendenciák fölerősödése felé mutat, amit csak az írhat felül, ha a demokráciájukat sértetlenül megtartó országokban látványosan sikeresebb lesz a járvány- és válságkezelés. Meg az, ha az első görcs után kialakul valamiféle szolidaritás és együttműködés – mondjuk Európában –, ami képes lesz demonstrálni, hogy nem a feudalizmus korához való visszatérés menti meg az embereket.
Magyar szemszögből a kilátások különösen riasztóak.
A mi demokráciánkat eleve nagyon legyengített állapotban érte a vírus, a kormányból pedig a legrosszabb reflexeket hívta elő: miközben nincs elég védőfelszerelés, alig tesztelnek, akadozik a tájékoztatás, ők máris a jogrend felfüggesztéséhez, a gazdasági csúcsposztok és a közmédia katonai irányítás alá vonásához nyúltak, meg a cenzúra különböző formáin ötletelnek, messzire előreszaladva más EU-tagállamokhoz képest. (Ezt a hivatalosan bevallott fertőzésszámok egyáltalán nem indokolják – miért nem mondjuk a védekezés színvonalában járunk mindenki más előtt?) Tapasztalatból tudjuk, hogy ez egy olyan utca, amelybe könnyű besétálni, de nehéz kikeveredni belőle. A 2016-ban bevezetett migrációs válsághelyzetet azóta sem sikerült feloldani, pedig a törvényi feltételei egyszer sem álltak fönn. Veszélyes kór terjed: amit elveszítünk (vagy hagyunk elveszni), azt nehezen fogjuk valaha visszakapni.”
