A Jobbik utolsó kocsmája

„A néppártosodás stratégiájának meghirdetésekor senki nem gondolta volna, hogy a Jobbik alapító nyilatkozatának egy kritikus mondata néhány év múlva a pártra is érvényes lesz: »Csalódottsággal figyeltük az 1990 után alakult pártok gyors elhasználódását, világnézeti vargabetűit, köpönyegforgatását, korrumpálódását, kiüresedését.« Bő másfél évvel a 2018-as választások után a Jobbik gyors elhasználódásának, világnézeti vargabetűinek, köpönyegforgatásának és kiüresedésének lehetünk tanúi.

A néppártosodás stratégiája önmagában nem volt rossz ötlet, de kimerült a fazonírozásban, a stílusváltásban, az önmérsékletben, a vadhajtások lenyesegetésében, és mindösszesen egy radikális vagy szélsőséges párt mérsékelt párttá válásában. A világnézeti, ideológiai és értékrendbeli alapok azonban képlékenyek maradtak. A párt nevében is megjelenített jobboldali identitást nyíltan nem adták fel, de azt azért senki nem merné állítani, hogy íme: a Jobbik már egy kifejezetten mérsékelt jobboldali vagy konzervatív pártként járja be a néppártosodás további útjait.

Radikális vagy szélsőjobboldali pártok ilyen plasztikai műtétre, mint a Jobbik, még nem vállalkoztak. Olaszországban a Gianfranco Fini fémjelezte nemzeti konzervatív Nemzeti Szövetség úgy jött létre a posztfasiszta Olasz Szociális Mozgalomból, hogy egy rövid előkészítő szakasz után új pártot alapítottak új névvel, új alapokon. De a Nemzeti Szövetség megmaradt jobboldalinak a jobboldali térfélen, és sikerrel töltötte be más pártokkal, főleg a Silvio Berlusconi vezette Forza Italiával azt az űrt, amit a mérsékelt jobboldali Kereszténydemokrata Párt maga mögött hagyott az összeomlása után.

A szélsőjobboldali Svéd Demokraták viszont egy békésebb politikai evolúció során nőtték ki magukat egy klasszikus konzervatív párttá, de ez is azért történhetett meg, mert a jobbközép-konzervatív Mérsékelt Párt egy liberális jellegű centrumpárttá mérsékelte túl magát. Ausztriában a jobboldali Szabadságpárttal nem fogna össze a baloldal, de a Szabadságpárt sem vetkőzne ki magából a baloldal kedvéért, hogy a jobbközép Néppárt helyett kerüljenek hatalomra. A Jobbiknak tehát az identitásvesztés elkerülése végett a jobboldali konzervatív szavazók elhódítására kellett volna törekednie.

Simicska Lajossal a háta mögött azonban a Jobbik egy orosz rulettel egyenértékű »mindent vagy semmit« játszmába kezdett. 2018-ban a választáson a Jobbik hozta ugyan a formáját, és ugyanazt az eredményt érte el, mint négy évvel korábban, de egy tapodtat nem mozdult előre. Áttörést az ellenzéken belül sem tudott elérni: balliberális szövetségesei együttesen több szavazatot kaptak, mint a Jobbik.

A néppártosodás offenzívája kifulladt, de a relatíve jó választási eredmény ellenére a párt belülről megrendült. A Jobbik azonban nem azért került válságba rögtön a választás után, mert annyira visszaesett volna a választói támogatottsága, és ezért, tehát a számok miatt tört volna ki lázadás a pártvezetés ellen, hanem egyszerűen azért, mert nem kerültek hatalomra. Minden tétet a hatalomváltásra tettek fel, ezért a választásig minden bajt a szőnyeg alá lehetett söpörni, és radikálisan Fidesz-ellenes kommunikációval elterelni róluk a figyelmet.”