Gyermekeink, sőt unokáink nemzedéke nem érti visszaemlékezéseinket, és nem is kíváncsi a tanulságainkra, tulajdonképpen arra, hogy akkor miért nevettünk mégis más jelenségeken és főleg miért másként.
Sokunknak még közelmúlt a szocialista diktatúra korszaka. Nevetni, jólesően ironizálni valóban csak kívülállóként lehetett. Hiszen semmi köze, fikarcnyi reménye sem volt a világában tájékozódási pontokat kereső gondolatnak a kényszerített, a naponta veszélyt jelentő lenini utópiák hirdetésében és „remélt” beteljesedésében mutatott képmutatáshoz. A virgonc szellem inkább vállalta a kockázatot (minden társaságban akadt egy két besúgó), ha tudott, ironizált és nevetett. Jólesően, felelőtlenül – „az nem a mi bulink, még ha a bőrünkre is megy” alapon, hiszen nem voltak/voltunk parányit sem érdekeltek a szocializmus építésében, az internacionalizmus győzelmében a halvány „rút” nacionalizmusunk fölött, sem úgy általában, sem alapvetően még az internacionalizmusban eminens Magyarországon sem. Illyés Gyula megfogalmazásában nem nacionalisták, hanem patrióták akartak/akartunk lenni. Ma viszont ez a magatartás alig talál már az utódokban értelmezhető reális visszhangra.
Sajnos azonban a csoportlélektani tapasztalatok azt bizonyítják, hogy a logikus, előrelátó döntések könnyen háttérbe szorulnak. Történelmi tapasztalataink mintha sorra megismétlődnének. A háborút megnyerő Churchill választási sikertelenségétől, bukásától a napjainkban lezajlott polgármester-választások különös győzelmeket reinkarnálódó logikájáig. Ebben rejlene a nemzedékváltás tehetetlensége? Valószínűleg igen! Meg az a boldog együgyűség, hogy egy újszülöttnek minden régi vicc új. Vélhetjük ezt Oswald Spengler nyomán a civilizáció lefelé szálló ága gyakorlati kísérő jelenségének, vagy a csoportszellemet illetően egyfajta nemzedékekként ismétlődő degenerációnak – „miután a megmerevedett ’fausti’ kultúra átlép a civilizáció fázisába és fokozatosan leépül”. Viszont a babiloni cseréptöredék már a saját korában általános jellegzetességnek diagnosztizálja a generációk súlyosan eltérő egymást követő jövőképeit. Közhely a „mai fiatalok” általános lebecsülése és fordítva a fiatalok részéről az idősebb nemzedék véleményeinek a lebecsülése. Ma még családokon belül is vitaképtelen állapotok, rögeszmecserék vagy a kerülendő témák szokatlan rituáléja érvényesül az ünnepi asztal körül.
Még a pártkötődést eleve nélkülöző környezetvédelem is átalakult pártideológia fegyverré.
Nincs kedvünk nevetni a ketyegő időzített népesedési (népességcsere) bombán sem. Az európai önreprodukcióra képtelen lakosság statisztikai mutatói messze elmaradnak a különösen a muszlim családok termékenysége mögött. A többi már pusztán pár évtized kérdése lesz. A következményeket a no-go zónákban már ma is tapasztalhatjuk. Elég jövőnk elképzeléséhez, ha az elemi iskolák osztályai kisdiákjainak származási összetételét szemléljük meg például a közeli Bécs esetében. A ma még „bátortalan” no-go zónákból, no-go városok, majd no-go országok lesznek e generációs „más vélemények” asszisztáló magatartása mellett. Jó lenne kívülállóként nevetgélni ezen, de nem megy. Az áldozat sosem lehet kívülálló, és általában nem is nevetgél. A jövőben sem!
Ez a tragikus látomás, jövőkép a szellemi világunk kikényszerített környezetszennyezése, amin sem elszenvedőként, sem kívülállóként (utánunk a vízözön! – sóhajjal), de jó-szívvel még keserűen mosolyogni sem lehet.