Legendássá vált Chirac egy beszéde, amelyben egy népes és poligám bevándorló család okozta »zajról és szagról« beszélt (erről még híres rock-szám is van), vagy éppen a 2002-es kampánya, amely alig félreérthetően húzott párhuzamot a bevándorlás, a munkanélküliség és a közbiztonság romlása között – pontosan úgy, mint Le Pen.
Az sem elfelejthető, hogy olyan piromán gazemberek voltak a belügyminiszterei, mint Charles Pasqua vagy Nicolas Sarkozy. Meg a papírok nélküli bevándorlók elleni rendőrségi fellépés sem. És az új-kaledóniai mészárlás. A polinéziai atomrobbantások. Az egész bűzlő Françafrique-politika folytatása, azaz a legobskúrusabb, legvéreskezűbb diktátorok támogatása a francia cégek gazdasági érdekei védelmében.
És persze a lángoló külvárosok 2005-ben. Vagy az első munkavállalási szerződés (CPE) ellen tiltakozó diákok – ebben a harcban született meg egyébként a mai ultrabaloldal.
Nem véletlen azért, hogy ha egy baloldali franciával beszélünk, még elhunyta alkalmával sem gyűlölettel, de azért félreérthetetlenül jegyzi meg: Chirac, quoi. Na azért ez Chirac, hé. (még Chirac-ellenes punk is van az Anarchy in the UK mintájára).
De a gyász napjaiban végül is miért ne lehetnénk nagyvonalúak: Chirac nem a legrosszabb volt, sőt, alighanem a szíve mélyén tényleg jobban szerette és értette Franciaországot, mint az utána következők.