„1956. október 23-a kódolva volt. Kokárdával a szívek fölött érkezett. A nemzet saját kezébe vette a sorsát. Hihetetlen bátorság kellett ehhez egy olyan korban, ahol a csengőfrászos éjszakákon bárkiért bármikor jöhetett a nagy fekete autó. A nagy nap legemlékezetesebb pillanatait már betéve tudjuk: zászlóbontás a Bem-szobornál, egymásba karoló, jelszavakat skandáló, boldog felvonulók a Margit hídon, vidékszerte nagygyűlések, Nagy Imre-beszéd a Parlamentnél, fegyverropogás a rádiónál, ledöntött Sztálin-szobor. Hihetetlen energiák szabadultak fel – mi mindenre képes a közös akarat! Hitte volna bárki is, hogy órák múlva a barikádnak ugyanazon az oldalán harcol az egykori csendőr a zsidó Angyal Istvánnal, a pesti srác a kiábrándult baloldali emberrel?
A dicsőséget kivívtuk, a falatnyi szabadságunkat elveszítettük. Az elesettekből hősök, a kivégzettekből mártírok lettek. A világ bennünket csodált. Fejezet lettünk a történelemkönyvekben. És maradtunk rabok újabb évtizedekig... Aztán a forradalomból előbb »ellenforradalom», később »sajnálatos októberi események«, majd – merész fordulattal – népfelkelés lett. Az elmaszatolt, felemás rendszerváltást zavaros évek követték, s bár ma újra forradalomnak mondhatjuk ötvenhat októberét, az ember valahogy úgy érzi, még mindig harcolnia kell. Mintha még nem lenne vége.
A történelem fonákjain merengve érkeztünk el az 50. évfordulóhoz is. Ahhoz a naphoz, amikor – 2006-ot írtuk – ismét vér áztatta a pesti aszfaltot. Mert megtörtént – megtörténhetett! –, hogy a forradalom félszázados ünnepén Magyarország miniszterelnöke rohamrendőreivel agyba-főbe verette a nagy napra emlékező magyar embereket. Véres lett – és maradt – a keze. Szimbolikus (?) üzenet volt ez a barikád túloldaláról: a hatalom továbbra is az övék, nem adják. (Pedig Gyurcsány Ferenc pártja, az 1990-es szabad választásokra »megtisztult« MSZP rémült igyekezettel,»forradalmárként«, Nagy Imre-örökösként vetette bele magát a »megújult« közéletbe.”