Kedves Európa, van dolgunk a Balkánon!

„Törökország nemzetközi helyzetén belüli politikai, gazdasági és kulturális súlya továbbra is az e térségben bírt befolyásától és teljesítményétől fog függeni.” (Ahmet Davutoğlu volt török miniszterelnök a Balkánról)

Alig múlt százötven éve annak, hogy amit ma Szerbiának, Bulgáriának, Bosznia-Hercegovinának, Koszovónak, Albániának és Észak-Macedóniának nevezünk, azt nemes egyszerűséggel Európai Törökországnak hívták.

Ahmedek, Mahmúdok és Musztafák hosszú sorának nevében hirdették ki az imát Bihácstól Szkopjéig, mélyen búgtak a müezzinek, turbános defterdárok préselték ki a jónépből a szultánnak járó ezüstakcsék ezreit,

Alig múlt száz éve annak, hogy Szarajevóban Gavrilo Princip golyót eresztett Habsburg Ferenc Ferdinándba és bájos cseh hitvesébe, elindítva egy világháborút. Nem ő volt az első, aki megpróbálta, és ha neki nem jött volna össze, a következő sarkon állt volna még egy szerb, akinek szintén az őrjöngésig teli volt a hócipője a Monarchiával. Emmanuel Macron nagyapja alig született meg, és túl sok teremtett lélek még mindig nem akart arrafelé európai lenni, osztrák legalábbis biztosan nem.

Amikor összeomlott az Oszmán Birodalom, a tudós nyugati professzorok azon ették a kefét, hogy a világos nagyhatalmi uralom nélkül maradt néhai Európai Törökországnak lehet-e egyáltalán olyan neve, amiben nincs benne az, hogy „török”. Kiváló ötletek kaptak szárnyra, egymás sarkát taposták a tudós keresztapák, hogy nevet adhassanak a balkáni gyereknek. Lehetett volna Szláv-Görögország, Görög-félsziget, sőt, Közel-Kelet is – hiszen ha valami háromszáz kilométerre van Fiumétól, de tele van mecsettel, az közel is, meg kelet is. Nemde? Dede. Hogy török-e vagy csak keleti a Balkán, arról már lehetett vitatkozni, meg arról is, hogy az oroszok végvára legyen vagy a németeké, de hogy európai legyen? Kizárt. 

Aztán száz év alatt úgy megglobalizáltuk a környéket, hogy ma annyi McDonald’s van Belgrádban, mint Krakkóban, és Albánia legnépszerűbb autómárkája a Mercedes-Benz. Ha ma egy ambiciózus észak-macedón nemzetközi karriert akar csinálni, nem a Marmara Egyetemre vagy a Lomonoszovra küzdi be magát, hanem ugyanúgy Bécsben és Stockholmban próbálkozik, mint egy litván, egy horvát vagy egy magyar. A müezzinek és a cirill betűk több-kevesebb dicsfénnyel megmaradtak, de

A Balkán olvasztótégelye délszláv, orosz és oszmán kultúrának, katolicizmusnak, iszlámnak és ortodoxiának. Szarajevóban talál egymásra felhőkarcoló, dzsámi és házgyári panel, és itt köt ki Tirana-alsón egy huszonéves pék srácnál a müncheni középvezető levetett Mercijét vezető düsseldorfi döneres levetett Mercijét vezető nagykanizsai családapa levetett Mercije.

A szerény gazdasági teljesítményt nyújtó Albánia és Észak-Macedónia a legalján csücsülnek az európai értékláncnak, de az európainak, nem pedig a töröknek vagy a kínainak. A Balkán egység a sokszínűségben, Európa kicsiben, csodával határos módon él itt – e pillanatban – nehezen kimunkált békében együtt muszlim a kereszténnyel, katolikus az ortodoxokkal. A 21. századi balkáni életforma nem olyan, mint a miénk, de európai.

Tálcán kínálja magát nekünk az a geopolitikai régió, amiért évszázadokon keresztül küzdöttünk, amiért háborúk tucatja robbant ki törökök és osztrákok, németek és oroszok között. Itt van a maga pőrén keleties, de nyugatosodó valójában, csomópontként Európa, Dél és Kelet között. Itt van, figyelmet kér, lát bennünk valamit, amit mi sem látunk már igazán magunkban, és közénk akar tartozni.

Nem kell, mert népe csóró, gazdasága elavult, és kohéziós eurók milliárdjainak kell majd átfolynia megbízhatatlan és inkompetens helyi politikai szereplők kezén, hogy ezekből az országokból kijöjjön a végén valami Európa. Nem kell, mert teli van virtigli, jég hátán is megélő kelet-európaiakkal, akikből már a Danckától Pécsig őshonos, civilizáltabb fajtát is igen nehéz tolerálni az elegánsan kongó brüsszeli szalonokban.

Nem kell az EU-ba a Balkán, mert a Balkán csak vesződség árán kiaknázható lehetőség, stratégiai víziót, egységes, erős akaratot kíván. Nem kell, mert az erőszakos liberalizmusra nevelés évtizedes gyakorlata megbukott, és bizonyos nyugat-európai országok úgy gondolják, nincs már erejük példaképnek lenni.

Bon matin, goede morgen.

Ha az Európai Unió komolyan veszi magát akár morális terepen, akár a reálpolitikában, akkor nemhogy nem tagadja meg még a látszattárgyalásokat is a Balkán csatlakozásáról, hanem öles léptekkel kezd el haladni a Balkán integrációja felé. 

Munka van. Külpolitikai munka a legszebb fajtából. Belgrádtól Szkopjéig arra várnak, hogy lépjünk, Moszkvában, Pekingben és Ankarában pedig a markukba röhögve várják, hogy ne lépjünk, mert ők bizony lépnének, ha ugyan volnának elég népszerűek ugyanott, Belgrádtól Szkopjéig. Volnának ötleteik kulturális kapcsolatokra, nagy balkáni muszlim reneszánszra, gazdaságfejlesztésre. Törökországnak időtlen idők óta stratégiai célja, hogy visszaédesgesse magához a Balkánt. Kína éhes és sok pénze van, meg szereti lenyúlni mások hátországát. Moszkva csak éhes. De ők mind nincsenek arrafelé elég népszerűek. Még.

Pár ilyen ballépés Albánia, Észak-Macedónia és a többiek felé, mint ez a tegnapi vétó, aztán majd mi se leszünk olyan népszerűek.

És ha majd jönnek az orosz ösztöndíjprogramok, a masszív iskolai mandarinórák meg a török imámok vezette vallásos reneszánsz, ha majd nem Bejrútban, hanem Belgrádban kezdődik a Közel-Kelet – nos, akkor majd lehet sopánkodni. De késő lesz.