Az Orbán-rendszer német legitimálása

Nagy Attila Tibor, a Méltányosság Politikaelemző Központ elemzőjének írása

Jelentős kommunikációs szívességet tett Angela Merkel Orbán Viktor magyar kormányfőnek pár napja Sopronban, amikor sajtótájékoztatóján jónak nevezte az EU-s pénzek magyarországi felhasználását. A német kancellár – akarva-akaratlanul – csattanós cáfolatát adta annak az évek óta megfigyelhető magyar ellenzéki kommunikációnak, amely szerint Orbánék országlása alatt a közpénzek, köztük az európai uniós alapok elképesztő, példa nélküli lopása zajlott és zajlik. Az ellenzék vádjait látszottak alátámasztani az OLAF-vizsgálatok vagy például az, hogy az Európai Bizottság az elmúlt években időről-időre visszatartott pénzeket az EU- alapokból (igaz, eddig sikerült ezekben az ügyekben a magyar kormány és az EU között kompromisszumra jutni). Ehhez képest most, a legnagyobb nettó befizető uniós ország, Németország vezetője nyilvánosan kijelenti: „Ha arról beszélünk, hogy milyen céljuk van a kohéziós és strukturális alapoknak, akkor azt kell mondani, hogy ezen alapok célja az Európai Unión belüli konvergencia erősítése. És ha az ember Magyarország gazdasági növekedési rátájára tekint, akkor azt kell mondani, hogy Magyarország ezt a pénzt valóban úgy használja fel, hogy az az emberek javát szolgálja.”¹

Ez bizony a magyarországi ellenzék politizálásra mért csapás – méghozzá onnan, német részről, ahonnan legkevésbé sem várták. Merkel eddig – különösen a baloldali ellenzék szemében – az európaiság, a nemzetek közötti együttműködés bajnoka volt, ehhez képest állították szembe őt az Európától elforduló, összeférhetetlen, felelőtlen külpolitikát folytató Orbánnal. Ehhez képest a kormányoldal magabiztosan lobogtathatja majd ezt a merkeli mondatot, amely a magyar kormány egyfajta dicsérete – legalábbis ami az EU-s alapok felhasználását illeti.

A merkeli dicséret azonban nem csak magyar belpolitikai szempontból érdekes, hanem azért is, mert jelzi: a német vezetés együttműködésre törekszik az Orbán-rendszerrel és tudomásul veszi annak működését. Ez nem volt mindig ilyen egyértelmű: 2011 óta éveken át éles bírálatok érték meghatározó német politikusok részéről a magyar kormány belpolitikáját. Frank-Walter Steinmeier, az SPD parlamenti frakcióvezetője(ma államelnök) 2011 januárjában maga is jegyzett olyan indítványt, amelyben a német törvényhozás határozottan aggodalmának adott volna hangot a magyar médiatörvény miatt.

Az Orbán-kormánynak a jogállamisághoz, fékek és ellensúlyokhoz való hozzáállása ugyan a mai napig kivált ellenérzéseket a német politikában és a médiában (hozzá kell tenni, ezen kritikák hőfoka időről-időre gyengül és nem is mindenki osztja ezeket a kritikákat), ám a mérleg másik serpenyőjében a német vállalatok magyarországi gazdasági érdekei állnak.

Mivel Németország a világ 3.legnagyobb exportőre, a mindenkori német országvezetésnek egyértelműen az az érdeke, hogy a német áruknak és szolgáltatásoknak meglegyen a piaca külföldön és hogy a német cégek kedvező körülmények között végezhessék külföldi befektetéseiket és ebbe a német érdekbe illeszkedik Magyarország is. A soproni sajtótájékoztatón mind Merkel, mind Orbán kiemelte a Magyarországon tevékenykedő német cégek fontosságát, amelyek alapvetően elégedettek a fennálló magyarországi lehetőségekkel. A Német-Magyar Ipari és Kereskedelmi Kamara felmérése szerint a megkérdezett vállalatvezetők 82%-a továbbra is Magyarországot választaná befektetési helyszínnek. Nem csoda: bár a magyar bérszínvonal emelkedését a német cégek is érzékelik, de a német bérszínvonalhoz képest a magyar munkaerő még mindig olcsóbb, az itteni Munka Törvénykönyve – különösen 2012 óta – pedig alapvetően munkaadó-barát. Német szemszögből utóbbi azért is érdekes, mert míg a német üzemi tanácsok számos esetben blokkolhatják, lassíthatják a munkaadói döntések végrehajtását, addig a magyar üzemi tanácsok ezt csak a jóléti pénzeszközök (tipikusan) esetében tehetik meg – magyarul, alapesetben egy német munkaadó itthon könnyeben tudja a munkavállalókra vonatkozó döntéseit meghozni, mint odahaza. Nem mellesleg, a magyar kormány munkahelyteremtő-támogatásaiból német cégek is részesülnek.

Az Orbán-Merkel találkozón a magyar fél is tett gesztusokat, így például Orbán hangsúlyosan beszélt Európa egységességének fontosságáról. Ahhoz képest, hogy a magyar kormányfő az EP-választások előtt a „nemzetek Európájáról” beszélt, ez elmozdulás az Európát föderalista irányba átalakítani kívánó Merkel felé. Vagy mégsem? Orbán nem fejtette ki részleteiben, mit ért az egységes Európa alatt, így a megfejtést a magyar kormány eddigi tetteiben kell keresnünk. A magyar fél az elmúlt kilenc évben több esetben is elfogadott vagy legalábbis tudomásul vett több kulcsfontosságú európai uniós döntést: az „európai szemesztert”, a fiskális paktumot, manapság pedig támogatja az európai haderő felállítását. Az EU további föderalizálására, a tagállamok önállóságát további kurtító ötletek, a „mag-Európa” kialakítására való törekvésekkel szemben Orbán többször is ellenvetését hangoztatta és nem tartom valószínűnek, hogy a mostani Merkellel folytatott találkozóján a magyar kormányfő Európa-politikájának alapvető feladására kényszerült volna.

Már csak azért sem, mert Merkel ereje már nem a régi: a 2017-es Bundestag-választások után folyamatos belpolitikai nehézségekbe ütközött, a CDU elnöki tisztéről lemondott és örülhet, hogyha a 2021-ben tervezett távozását nem kell idő előtt végrehajtania. A német belpolitikában az SPD-CDU/CSU nagykoalíció létét bizonytalanság kíséri, így viszont nem lehet komolyan belevágni az EU átfogó, alapszerződés-módosítást igénylő reformjába, még akkor sem, ha francia részről Macron elnök ezt nagyon is ambícionálná – a német fél nélkül egyszerűen nem megy. Hónapokba is beletelhet mire feláll a von der Leyen vezette új Európai Bizottság és konkrét jogszabálytervezetekbe önti az európai politikákat érintő fontosabb elképzeléseit. Orbán tehát nyert némi időt és egy kancellári dicséretet.

***