Az elveszett szimat

„Szögezzük le: hogy ki, miért hagyja el a hazáját, mennyi időre, merre, hányszor, abszolút egyéni döntés eredménye. És ahány szándék, annyi indíték. Mindenkinek más és más a története, és egyáltalán nem mindegy, hogy valaki nyelvtudás nélkül csövezik Londonban, vagy havi több tízezer dollárét csúcskutató az Egyesült Államokban. Mindent el lehet és el is kell fogadni. Egyetlen kivétel van: a közérzeti menekültek, akik arra fogják távozásukat, hogy Magyarországon diktatúra tombol, elfogyott a levegő, nem tudnak itt élni tovább. Ezek az emberek közönséges színjátékot űznek, hiszen a legnagyobb bajuk önmagukkal akadt, csak azt nem könnyű bevallani, inkább rákenik a közéletre.

Mondanom is felesleges, hogy magyar ember nem pucol el a hazájából, ha neki nem tetsző politikai erők kapnak bizalmat egy demokráciában. Az a lemez már lejárt, fiúk. Persze, diktatúrában is maradtak az országban néhány milliónyian, nem tudom, ennek a lélektani okait kutatta-e Bottoni. Akár igen, akár nem, segítek egy picit: hazánk csak egy van, ahogyan nyelvünk is, minden más pótcselekvés. Én ebben hiszek, és velem együtt azok a honfitársaim, akik jóban-rosszban itthon maradtak. Azoknak soha nem kell magyarázkodniuk, akik maradnak, akik viszont a politikára kenik a saját tehetetlenségüket, tényleg menjenek, mindenkinek jobb lesz így. Stefano Bottoni egy szép nap talán visszalopakodik, gondolom, amikor baráti kormány jut hatalomra. Megnyugtatom: mi akkor is itt leszünk. Nem magyarságversenyből, hanem miheztartás végett. ”