Egy névtelen senki kínos délutánja

„Szóval ez az írás, ami a HVG oldalán lejött, nem más, mint ócska bolsevik hergelés. A nagy elődök szellemében.

Persze a cikket azt nem írták alá. Azért azt nem merték. Ezt az írást nem vállalta fel senki. Pedig elkövették.

Valaki megírta, átolvasta, letisztázta, majd elküldte, ahol szintén átolvasták, képet kerestek hozzá, majd megnyomták a gombot: Mehet!

Előttem a kép. Nézi a nevét nem vállaló senki az évértékelőt.

Folyik róla a víz.

Mibe kössön bele? Mi a jó fészkes fenébe?

Hát ez csupa nagyszerű és – sajnos – az emberek lelkesedését is kiváltó intézkedés.

Mert az, hogy a nemzet, a magyarság érdeke, az európai kultúra érdeke, nos, ez nem hiszem, hogy érdekelné őket. De ezt az emberek majd isszák, mint Szanyi Tibi az ingyensört május elsején, és imádni fogják.

Jaj, mit csináljunk! – vakargatta fejét a nevét nem vállaló senki. – Hogy fordítsuk ezt úgy, hogy rossznak tűnjön? Mit írjunk, amivel felkeltjük az irigységet, a gyűlöletet, vagy bármit? Ó jaj! – kezdte átizzadni ingét. – Nekünk annyi ezek után. Valamit viszont írni kéne.

Megvan! – ütött homlokára hirtelen ez a szánalmas kukacka. – Mindez azért rossz, mert ezzel – esetleg – Lévai Anikó is jól jár!

És a nevét nem vállaló senki abbahagyta a mászkálást az íróasztal és az ablak közt, odaszaladt a géphez, majd izzadt ujjacskáival kopácsolni kezdett:

„»Lévai Anikó élete végéig szja-mentességet kapott, de Kósa Lajos felesége is jól jár.«”