Szép dolog élni

„– Túl vagy egy komoly kezelésen, most jössz kifelé. Hogy ez a rákos betegség mit változtatott rajtad, igazán nem tudhatod még. Hogyan élted meg, ami veled az elmúlt fél évben történt?

– Ebben a történetben még benne vagyok, ez most zajlik. Nem írtam erről eddig, de most, hogy vége a kezeléseknek, elkezdett foglalkoztatni, hogy majd egyszer. Nem vezettem naplót, és annak elég egyszerű fizikális oka volt, a fájdalom. Túl sok fájdalommal küzdöttem ahhoz, hogy közben legyen erőm meg időm gondolkodni azon, mi történik velem. Arra maradt csak némi energiám, hogy megpróbáljak a fizikai kényszereknek megfelelni. És talpon maradni. Továbbá egy adott szint fölött a fájdalomcsillapítók sajnos már drogalapúak, vagyis korlátozzák az érzékelést, a világlátásodat, le vagy szedálva, nemigen tudod, hol vagy, mi történik veled. Utólag látom csak, mennyi minden kiesett. Semmit se tudtam rögzíteni belőle. Ráadásul erre senki sem készül. Ez éppen olyan meglepetésszerűen és váratlanul érkezik, mint ahogy, mondjuk, egy szívinfarktus, csak egészen más a folytatás. Olyan helyzet elé állít, amiről előtte fogalmad sincsen.

Semmilyen módon nem vagyunk erre fölkészítve. Úgy se, mint családtagok vagy barátok, ismerősök, és te magad sem érted, mi történik veled. Hiszen egyik pillanatról a másikra az az élet, amit eddig éltél, véget ér. És szinte ugyanabban a pillanatban azt is megtapasztalod, amit sejtettél addig, de nem törődtél vele, hogy minden remekül megy tovább nélküled. Annak az illúziónak, hogy számítasz, hogy »pótolhatatlan« vagy, vége. Tudom, hogy ez csak egyfajta énvédő mechanizmus, még csak nem is föltétlenül pökhendiség, hiszen hogy másképp lennél képes ellátni a feladataidat, ha nem abban a meggyőződésben, hogy szükség van rád. De mégis megrázó a hétköznapi valóság, hogy nincsen. Közben te bekerülsz egy másik világ kulisszái közé, amely hamar elviselhetetlenné válik. Sokat gondolkodtam azon, hogy vajon nem kellene-e ilyen dolgokról is beszélgetni az iskolában, a családban. Hogy például milyen káros hatása van annak, hogy semmilyen rutinunk sincs ebben. Vannak félinformációink, hírek, hatások, de a féltudás sokkal veszélyesebb, mint a nem tudás. Ilyenkor az ember kapja a tengernyi egészségügyi jótanácsot, azokat még talán elengeded a füled mellett, mert ritkán hasznosak. Legföljebb rettegsz, mert pokoli kínokat jósolnak. De a konyhapszichológia gyilkos dialógusokat eredményez. Az már többé-kevésbé közismert, hogy a test meg a lékek valamilyen harmóniában van, és a test fizikális tünetei indokolhatók a lélek dolgai felől. De hogy ebből mi következik, milyen utak, lehetőségek vannak, az már lápos terület. Jelenleg ez az egész csak annyit jelent, hogy te vagy az oka a betegségednek.

– Tehát azt mondják, hogy valamit rosszul csináltál?

– Persze nem direkten és semmiképp sem szándékosan. De a végeredmény szempontjából ez mindegy. Te vagy a hibás. És akadnak, akik a legjobb szándék mellett is azt kérdezik, mit gondolsz, mit rontottál el, amiért ez történt. »Mit üzen ezzel a tested?« Értsd: mit vétettél, amiért ezt a büntetést kaptad. Ennek megint van egy teljesen érthető, emberi oka: senki sem szeretne ebbe belekerülni. Rettegve pedig nem lehet élni. Kell, hogy legyen oka a bajnak. Vagyis, félre ne érts, senkit sem hibáztatok, sőt. De az tény, hogy az emberek szeretnék magukat megvédeni, harmóniában, biztonságban tudni, és ehhez az kell, hogy azt higgyék, ők nem lesznek betegek, ha normálisan élnek, ha lelkileg és testileg kiegyensúlyozottan működtetik az életüket. Hiszen ha ez a dolog ok nélkül van, és bárkivel bármikor megtörténhet, akkor az kibírhatatlan.

Ráadásul a »mit rontottál el?« azért kemény kérdés, mert te is folyton fölteszed magadnak. Az öngyűlölet első fázisa onnan indul. Először is elhagy a saját tested, mert piszkosul nem úgy viselkedik, mint amihez hozzászoktál. Aztán jön az önvád, mi baj van az én egómmal, a világfölfogásommal, az életritmusommal, amiért cserébe ezt kaptam. Ez manapság nagy küzdelme az onkológusoknak, az elsődleges tételmondatukká lett, hogy »nem te vagy a hibás«. És ez könnyen be is látható. Hiszen ha az ilyen súlyos betegségeknek az az oka, hogy szorongsz, túl sok trauma ér, túlhajtottad magad, akkor az ország nyolcvan százalékának betegnek kellene lennie, most, azonnal. Mindegy, én most próbálok meg visszatérni, hiszen úgy kiestem a saját életemből, mintha elutaztam volna. Disszidens helyzetben vagyok. Közben én titkon reméltem valamiféle megvilágosodást. Bölcsességet, nyugalmat. De sajnos nem kaptam. (...)

– Legutóbbi könyvedben, a Harminc év napsütésben remek tárcák vannak, de te már annyira sikeres vagy, hogy alig írtak róla. Több szöveg beszél korán meghalt apádról: Apám ideje, Kémlelő... Mi az ő szerepe az életedben?

– Sokat töprengtem mostanában, ezen is, 2003-ban halt meg. Akkor 49 éves volt, én meg 43 leszek. Lassan olyan idős. Egyik fia pályáját sem tudhatta követni, különösen öcsém, Zoli táncos karrierjét nem, mert ő 7 évvel fiatalabb nálam, de ez most mindegy. Ekkora nyomás alatt fölismertem magamban az ő hisztijeit. Az átivott időszakaiban kikerült az életéből, és mikor visszazökkent, körbenézett, és nem volt a saját sorsa sehol. Nem volt tartaléka, alapja. Ilyenkor legyőzte a depresszió, és ha az jött, akkor jött vele a pia is, és vége. Aztán eszembe jutott, mikor egy nagy betegsége után volt egy boldog időszaka, és ebben a kis boldogságban megtalálta a kertészkedés örömét. Ez azért volt furcsa, mert őt lelkileg az tette tönkre, hogy nem mert váltani, nem lépett tovább, parasztember maradt. Hogy melyik adottságából lehetett volna valami, nem tudom, hiszen nem indult el semmilyen irányba, gitározott, énekelt, színészkedett, prózát mondott, verset mondott, folyamatosan szerepelt. Mondjuk, jó pedagógus lehetett volna...

Szóval, ebben a boldog, nyugodt, melankolikus korszakában gyakran csak állt, nézegette a növényeket, simogatta a paprikákat. Én féltékeny lettem: felénk miért nem tudja a szeretetét kimutatni? Most, a betegségem alatt, mikor elnémultam, és arra gondoltam, hogy nincsen nagyobb dolog annál, mint hogy az ember él, egyszer csak elkezdtem elengedni az egzisztenciális rettegést. Ami miatt az ember folyton gyáva. Lehetséges egy másik élet is, gondoltam, nem kell abba se belehalni, ha nem lehetek író. Ha apámnak az a pillanat tovább tart, az a boldogság a növényekkel, akkor talán nem úgy alakul az élete, ahogy. Ha apámra gondolok, akkor arra is gondolok, hogy talán a most átélt szenvedés segít elengednem azt a rengeteg szorongást, amit hozok magammal. Megvan az életem, bele tudok harapni a dolgokba, már negyven százalékosan érzek újra ízeket, ez is milyen nagy szó! Akkor ez hozzon létszabadságot, gondolom, s ez a szabadság örömet, s akkor legyen bennem az, ami ott akkor őbenne elindult, de mégsem teljesedett ki.”