Történelem? Naná, hogy visszatért! No, de melyik?

Csizmadia Ervin, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatójának írása

Ugyanúgy, ahogy jó 20 évig közhely volt, hogy véget ért a történelem, ma az korunk egyik vezető szlogenje, hogy a történelem visszatért. A két – egyébként látszólag különböző – épületes szlogen mögött azonban az attitűdök egyformák. Mert ahogyan Fukuyama tételéről sem tudtunk többet mondani annál, hogy „véget ért”, a mai ellennarratíva pontosan ugyanolyan egy mondatos, vagy inkább egyszavas.

Ámde mégse intézzük el ennyivel…

Foglalkozzunk csak a „történelem visszatér” – egy szerzőhöz nem kapcsolható, ám annál többet hangoztatott – tételével. Hogyan is szokás érteni manapság a történelem visszatérését? Nagyjából úgy, hogy a „régi szemét” újra előáll. Amiről tehát azt hittük, hogy a történelem szemétdombjára került (mint például a diktatúrák), az visszalopakodik az életünkbe, és lassacskán meg is fojt. Ebben a sommás megközelítésben a történelem természetesen egy negatív dolog, pláne annak 1945 előtti része, amikor is Európát elözönlötték a diktatórikus rendszerek.

Naná, hogy az ilyen történelemtől irtózni kell.

*

Ámde ez csak az egyik lehetséges olvasat, még ha ez is tűnik az egyetlennek. De nem az egyetlen, s nekünk az a dolgunk. hogy a jelen hordalékai alól kihámozzuk a másik történelmet, azt, amelyről mindmáig alig ejtettünk szót.

Ez a „másik történelem” voltaképp egy 1945 óta folyamatosan jelen lévő, de inkább a háttérben, semmint a szemhatáron játszódó folyamat. Ennek a folyamatnak a lényege, hogy az emberi nem nemzetállami szerveződését felváltja az egységesülés. Ma szokás ezt föderális Európaként emlegetni, s ha ezt mondjuk, rögvest mindenki tudja, miről van szó. De a föderalizációnak éppen a történelme izgat most minket. Mert hiszen ma már jól látszik, hogy 1945 után Európában ez a szerveződési irány nem csak megjelenik, de uralkodóvá is válik. Ellenben a legutolsó időkig mindez rangrejtett, azt is mondhatnánk: történelem kívüli.

Holott a 20. századi történelem legmeghatározóbb fordulata veszi kezdetét a 2. világháború után. Innentől ugyanis már nem az a fő kérdés, ki, milyen ideológiában hisz, ki konzervatív, ki liberális és ki szocialista. A felszínen természetesen ez marad továbbra is a fő tagoló tényező, miközben

Ámde ez utóbbi törésvonal az „első” politikai térbe évtizedekig nem kerül be. Kelet-Közép-Európában bizonyosan nem. A mi térségünkben a politikai konfliktusok a már említett ideológiai erőtérben zajlanak sokáig, egészen a legutóbbi időkig. Arról, hogy létezik egy „második” (egyébként meghatározó) erőtér, a magyar közvélemény nagy része mind a mai napig mit sem tud, illetve annak létezéséről csak 2015 (a migráns-tematika megjelenése) után szerez tudomást. És nem is nagyon tud ezzel a drámai tudással mit kezdeni, ha csak azt nem, hogy első ösztönével tiltakozik ellene. A mai magyar kormány mögött álló választók nagy része ugyanis abban a hiszemben élte meg a rendszerváltást és az az óta eltelt évtizedeket, hogy a Szovjetunió felbomlásával Magyarország végre újra visszanyerte nemzeti függetlenségét. És ebben tökéletesen igaza is lenne, ha az 1945 utáni történelem csakis az említett ideológiai koordináták között, zajlana. De nem (csak) azok között zajlik.

Mindezekről a mélyben zajló folyamatokról persze Fukuyama már említett egy mondatos tétele elterelte a figyelmünket. Merthogy a „történelem vége” tétel kapcsán arra figyeltünk csak, hogy íme, itt áll előttünk a liberális demokrácia triumfáló rendszere. Slussz passz. Amikor ennek a tételnek az ellensúlyozására a magyar jobboldalon megfogalmazódott az illiberális demokrácia verdiktje, álmodni se mertünk, hogy ez lesz a kürtjel ahhoz, hogy a liberális demokrácia filozófiája mögötti tényleges mozgatók ily sebesen feltáruljanak. Pedig ez történt.

Az 1945 után induló és évtizedeken át rangrejtve zajló föderalizáció projektje akkor mutatta meg nekünk a történelemnek ezt a vetületét, amikor vele szemben érdemi alternatíva fogalmazódott meg. S ettől kezdődően nőhet a csodálkozásunk:

Fogalmunk sincs először is ennek a projektnek a történetéről. Valamit talán harangoztak nekünk az Európai Szén és Acélközösség 1951-es létrejöttéről, de hogy mi ennek a lényege, s a hat ország alkotta korai egységesülésből hogyan lett mára 28 országra kiterjedő egység, alig valamit tudunk. S itt nem is az eseménytörténeten van a lényeg, hanem a folyamat logikáján, a szereplők viselkedésén, a konfliktusok kezelésén, és a folyamatos változásokon.

*

Csodálkozunk, hogy a magyar jobboldal a nemzeti szuverenitást védi? Túlmenően azon, hogy a magyar politikában a szuverenitás védelme a legállandóbb történelmi magatartásforma, az attitűd újsütetű felbukkanása azzal is összefügg, hogy a már említett rangrejtett föderalizáció sokáig a nyilvánosságban úgy jelent meg, mint a nemzetállamok egyenrangú egymás mellett élése, azaz: a nemzetállami létezést simán ki lehetett olvasni belőle. Tegye fel a kezét, aki 1990 és 2015 között magyar nyelven arról olvasott volna, hogy az 1945 utáni világrend a nemzetállamok visszaszorítására épül, merthogy voltaképp azok voltak felelősek a 20. század nagy háborúiért. Én legalábbis nem olvastam ilyen narratívákat. Ezek a narratívák az utóbbi években jelentek meg, átértékelve ezzel egy egész korszakot.

Aminthogy 1990-ben, a kelet-közép-európai demokratizáció során vissza kellett szorítani ezt a gondolatot (s részben ez is a „történelem vége” tézis értelme), ma ez a gondolat vált a legmeghatározóbb szcenárióvá. S mivel ez a teória most már visszavonhatatlanul a mainstream nyilvánosság legfőbb vonulata, vele szemben érthető módon egyből a retrográd kategóriába kerül minden és mindenki, ami és aki a „régi” nemzeti alapokon áll.

Rettenetesen sok elemző munkával kellene megvilágítanunk ennek a sajátos projektfejlődési dinamikának az állomásait és lényegét. Ennek során csak egy hibát nem célszerű elkerülnünk, hogy megint (ahogy általában szokás) a szükségszerűségekre hivatkozzunk. Nincsenek olyanok. Szereplők vannak és szándékok, továbbá erőviszonyok és társadalmi támogatottságok. Akik nem csak a végeredményre kíváncsiak, hanem a folyamatok sajátos mechanizmusaira is, azoknak újra el kell merülniük a történelemben, de nem úgy általában, hanem Nyugat-Európa 1945 utáni történelmében, pontosabban a föderalizációs projektben. A történelem visszatérésének ugyanis ez is szerves része.