Konzervatív lélektan

„Azt mondják, hogy a konzervatív ember pesszimista. Mert panaszkodik a jelenre, és révetegen bámul az idealizált múltba. Szerinte minden, ami régen jó volt, mára elpusztult; amit pedig még ma is értékesnek tarthat, azt valamiféle globális vírus betegítette meg. A nemzeti radikális így a haza szuverenitásáért, a szabadelvű az egyén erényeinek, illetve a tehetségének kibontakozásáért, a kereszténydemokrata pedig a családért aggódik. Van benne némi igazság! A szabadság szabadossággá, a hagyomány gúny tárgyává vált; a nemzeti értékek elsüllyedtek az integrálódó világban, és a mesterséges egyenlőségre törekvés mindent uniformizált. Ha a konzervatív ember körbetekint, nem sok dolog maradt, ami boldoggá tehetné. De kérdem én: semmi sem?

Végy egy természetes közösséget, amiben jól érzed magad! Cselekedj a saját tehetséged szerint egy közös és értelmes cél érdekében! Megtartva egyediséged, értékeid, erényeid, de a közös akarat szolgálatába állítva tetteid. A célnak ne csak anyagi, hanem olyan szellemi tartalma is legyen, amely történelmi korok és földrajzi terek felett áll. Higgy az örökké létező normákban, és kövesd is azokat! Valahogy így kezdődik minden »boldogságrecept« egy konzervatív ember számára. A közösség lehet a család, a nemzet, egy vallási csoport, vagy bármiféle hagyomány-, illetve értékőrző társulás. Lényeges, hogy ne csak teste legyen, hanem szelleme is; illetve ne csak »szájtátani« járjunk oda, hanem ténylegesen cselekedni.”