Szükség van a kerítésre, de egy hatalmas ajtót kell rajta nyitni

„Rendben, ismeri a szeretetet. És a gyűlöletet? Találkozott vele egyáltalán?

Megéltem magam is. Ötvenhat után a kommunisták bezárták az apámat, mert verset írt a forradalomról. A szekusok bevitték, a román bíróság hét évre ítélte. Négy és felet leült belőle, nem sokkal az után, hogy kiszabadult, meghalt. Ötéves voltam, nem csoda, hogy az apám elvesztése gyűlöletet szült bennem. Sokáig azt éreztem, bosszút kellene állnom. Aztán ahogy nőttem föl, elgondolkoztam, kire is haragszom én. A börtönparancsnokra, a verőlegényekre, a bíróra vagy magára a kommunista rendszerre? Rájöttem, hogy valójában az emberi butaságra, a fejekben lévő sötétségre haragszom. Az emberek nem rosszak. A sötétben nekimennek a széknek, az asztalnak, megütik magukat, de ha csak egy szál gyertyát meggyújtunk, annyi fény már elég, hogy ne botorkáljanak vakon. Nem vagyok benne biztos, hogy a gyűlölet önmagában létező dolog. Talán csak a félelmeinket, a megalázottságunkat éljük meg ebben a formában. Az ember eredendően jó.

A menekült is?

Ő is.

Azért kérdezem, mert ön híve a határkerítésnek.

Amikor az árva gyerekeket beengedjük a házainkba, egyúttal be is fogadjuk őket. Menekülteket is csak akkor engedhetünk be Európába, ha képesek vagyunk befogadni, azaz integrálni őket. És csak annyit, ahánnyal tényleg képesek vagyunk törődni-foglalkozni. Különben nagy baj lesz. Én hiszem, hogy mindenkit lehet integrálni, de azt is tudom, ez borzasztó nehéz és lassú folyamat. A kunokat is sikerült integrálnunk, de csak véres és hosszú küzdelem után. Ezért azt mondom, szükség van a kerítésre, de egy hatalmas ajtót kell rajta nyitni, hogy mindenki kopogtathasson és bejöhessen rajta, aki tényleg szükséget szenved.”