Szelfim, szelfim, mondd el nékem

„A tükörbe nézéstől a tükrözésig a tükör használatának széleskörű alkalmazásával találkozunk. S közben felfedezzük, hogy szimbolikája is nagymértékben gazdagíthatja világunkat. A tükör például nemcsak egy rajtam kívüli valóságnak – beleértve az isteni valóságot is – bennem való visszatükröződésére emlékeztet, hanem a bennem lévő valóság visszatükröződését is jelképezi. Sőt a tükör bizonyos mértékben az énem exportálását teszi lehetővé. Ehhez az én és a tükör párhuzamos jelenléte szükséges. Az egyik oldalon az, aki a tükörbe néz, a másikon maga a tükör. Ha nem tartom arcom elé a tükröt, akkor nem látom saját arcomat.

A szelfi esetében más árnyalatok is megjelennek. A szelfiző ember önön valódiságát exportálja egy másik valóságba: a virtuális világba. (S itt felmerül az a filozófiai kérdés is, hogy a virtuális világ valóság-e). Amit ezen a téren a tükör nem tud megtenni, azt a szelfi megvalósítja: rögzíti a képemet egy rajta kívüli világban, s így furcsa módon maradandóvá tesz. A képem ott marad a rajtam kívüli világban, ahol megfelelő eszközök segítségével mindig hozzáférhetek. Hogy meddig, az kérdés. Eddig még nincs válasz arra, hogy a digitális nyomok örökösek-e, vagy valamilyen módon a fényképekhez hasonlóan azok is idővel »megbarnulnak«, vagy »elszíneződnek«.

Egy dolog azonban marad: a szelfi a tükörhöz hasonlóan csak a külsőmet érinti. Belső hangulatomból, lelki világomból alig visz át valamit a külső reális, vagy a külső virtuális valóságba. Csak annyit visz át, amennyit mi megengedünk, hogy átvigyen testi megnyilvánulásainkon keresztül. A bensőnket gesztusainkkal, testbeszédünkkel és szavainkkal nyitjuk meg a külvilág felé. Ez pedig, legyen szó tükörről vagy szelfiről, nem óv meg néhány nagyon komoly kísértéstől. Mint ahogyan színészkedünk a mindennapi életben, úgy a szelfizésünk sem mindig mondható őszinte és igaz cselekvésnek.”