Móréskodásaink

„A 21. század elején pedig már nem is annyira az iszlám radikalizálódik, mint inkább a radikalizmus iszlamizálódik.” 
Békés Márton

Például amolyan irodalmi kísértetté vált Móré László. A valódi erkölcsének, küldetésének megítélése is a történelem homályában rejtezkedik. Harcolt a török ellen szembefordult a királlyal, a Habsburgokkal, majd annak ellenére, hogy (néhányszor?) felvette az iszlám hitet, mégis a nevezetes szultáni börtönben, a Jedikulában végezte ugyanúgy, mint Török Bálint. És íme, máris közeledünk az irodalomhoz, az Egri Csillagokhoz, Gárdonyi Géza remek regényéhez. 

Talán Gárdonyi ártott legtöbbet a Móré névnek. Képzeletünkben mítosz, az árulás ocsmány mítosza tapad negatív regényhőse nevéhez, amitől nem lehet menekülnie. Mórénak lenni, tehát az „legutolsó vitézi” (?) állapot, hiszen anno, még a magyar rabtársai sem álltak Móréval szóba a török szultán börtönében.

Gárdonyi regényes nyomvonalán haladva nem kívánunk a történelmi tények kutatásába bonyolódni. Fontosabb (ha kissé megkésve is) maga a társadalmi jelenség, a mitikus „móréskodás” (Móré jellemzőinek az érzékelése a mai előítéleteinkben, Gárdonyi regénye nyomán valóban roppant hátrányos. Móré amolyan mitologikus szimbólum, aki rendszeresen félrevezeti a környezetét, hazudik, alkudozik, csal, port hint). 

Békés Márton írása (Kézikönyv antidzsihadistáknak) összefoglalja, sűríti jogos aggodalmainkat, a végvári magyar nemzeti sors emlékeinkbe (génjeinkbe) sűrűsödött reflexeit és ha akarjuk, ha nem akarjuk, gondolatainkban sűrűn összevetjük Békés békétlen ítéleteit a körülöttünk (itthon és Európa-szerte) dühöngő móréskodásokkal. Idézzük csak fel a Wilkommenskulturt, a szelfiző politikusnőt, a nemzetközi „jótevőket”, az NGO-k és embercsempész bandák alig titkolt együttműködését – egyáltalán a radikális iszlám szempontjából a legeslegfelsőbb szinttől számítva lefelé, a dzsihád számára hasznos hülyéket. 

Európa mostanában valóban nehéz időket él meg, sajnos a történelemben ismétlődően nehéz időket, az iszlám és az európai életmód (görög-judeo-keresztény) hagyományainak vészterhes viszályát a két világszemlélet összecsapásainak véresen komoly sorsmeghatározó korában.
A radikális iszlám naponta támad, provokál és a részünkről méltó válasz a különféle meghirdetett „humánus” jelszavak takarásában rendszeresen elmarad. Helyette félrebeszélünk.

És mérlegeljünk csak tovább a Móré-mítosz mai jelenségei ürügyén. Vizsgáljuk meg védekezés képtelen magatartásunk összetevőit. Ki tudja a veszély mértékét mérlegelni az iszlám dzsihád nyilvánosan meghirdetett gyilkos jelszavai és a móréskodások társadalmi „füllentései” között? Ki tudhatja eldönteni, melyik alapállásban rejtezik a nagyobb veszély, a merényletekben vagy a „polkorrektnek” mondott hazugságok, csúsztatások társadalmi identitást összezagyváló halmazában? Miért nem ad végre a földrészünk megfelelő választ a radikalizálódott, agresszív szándékait nyilvánosan meghirdető iszlámnak? Miért próbálunk, amolyan polkorrekt dumákkal, félrebeszélésekkel csupán pót-cselekedni vészes helyzetünkben?

Háború van. Az iszlám ezt a tényt szemrebbenés nélkül meghirdette. Azóta a polkorrekt európai politika a füle botját sem mozdítja e rossz hír hallatán. Pedig a józanabb politikai és stratégiai elemzőink évek óta erről is tájékoztatnak, erre biztatnak a médiában. Aki pedig ezt a tényt vitatja, az önmagával, a józan ön és környezetérzékelésével vitázik.

Ha valaki mégis az ellenkezőjét hirdeti – az ugye, már más kérdés. Akkor esetleg politikai taktikáról, stratégiáról, cselvetésről, diplomáciáról, haszonlesésről –  móréskodásról volna szó? Ugyanakkor a móréskodás legalább olyan jelentős veszélyekkel jár, mint a megújult, megerősödött 21. századi iszlám agressziója. A veszély esetleg bizonyos szempontból mélyebb is lehet, mint hinnők. Nem pusztán a tények, tapasztalatok tagadása folytán az, nem is csupán a pillanatnyi félrevezetés (dezinformálás) okából, hanem azért mert társadalmi előítéleteink szerkezetét, gondolkodásmódunkat, sőt, kollektív ethoszunkat (emberségünk alapjait) erodálja, teszi azt méghozzá hosszú távon ható eredményességgel. Hiszen ez a kultúrerózió nem ma kezdődött. Hogy hol, mikor, mivel – azt hosszabb szociológiai tanulmányokkal lehet és kellene megközelíteni. Ma ott tartunk, hogy Európa és tán az egész civilizációnk, képtelen már az önreprodukcióra, ami által jegyességet váltottunk az elmúlással (kimúlással). A család (szent!) fogalmát nosztalgiával, olykor némi iróniával emlegetjük és mivel ebben a minden-mindig-lecserélhető konzumvilágunkban a cserélhető család még nem szerepel a kínálatban, nem is nagyon beszélünk hát róla. Ha mégis szóba kerülne, a család távlataival kapcsolatos negatív előítéleteinkre, viselkedéseinkre, akkor az úgynevezett „polkorrekt” megközelítést keressük zavarunkban.

A német köznyelvben a „polkorrektnél” alkalmasabb kifejezés van forgalomban: a „schönreden” – széppé, szebbé mondani a valóságot. Szebbé hazudni!

Korunkban nem pusztán az iszlám radikalizálódott tehát. Közbeszédünkben egyre fékevesztettebben a polkorrekt hazudozás is radikalizálódik. Hogy melyik veszélyesebb? Bizonyára legártalmasabb az önpusztító móréi mellébeszéléseink radikális bénító jelenléte a napi politikánkban. Ebben a különös politikai játékban (dévajkodásban) ahol semmi sem számít már. A saját vélemények mindennapi devalválása, letagadása általánossá vált. Ma ezt hirdetem, holnap az ellenkezőjét, illetve majd teljesen másképpen értelmezem mai mondataimat. A politikai harcok rövidtávú, haszonleső reménykedései közepette bármilyen szemen szedett érv lazán alkalmazásra, bevetésre kerül. 

Nem a jobbágyi, egyetértő alázatot hiányoljuk a politikai szóváltásokban, hiszen azok ugyanúgy hazugságok, megtévesztések, mint a minden valóságos jelenség letagadása. Viszont egyes, magukat ellenzéki szószóló politikusnak képzelő hangoskodók véleményei mindenképpen elgondolkodtató jelenségei korunk társadalmi kavalkádjának. Olybá tűnik, hogy jelentős claun-i teljesítmény, amikor egy önmagát jelentős politikai tényezőnek képzelő párt, vagy annak valamelyik önkinevezte reprezentánsa, jelentősebb társadalmi meghatalmazás nélkül, bármihez – mindenhez gond nélkül, rezzenéstelenül hozzászólhat. Követőiben, vétlen hallgatóságában ezáltal káoszt teremtvén.  Lehet az a migránskérdés, atomenergia, folyamszabályzás, családtervezés, oktatásügy, kultúra, olimpia, egészségügy, költségvetés, akadémiai tudományos program, magyar őstörténet, genetika, népszaporulat, határon túli nemzetrészek sorsa, kül - és belpolitikai kérdések, roma-ügyek, nyelvvizsgák (és valamennyi együtt) – és hosszan sorolhatnánk még tovább az „örökkön aktuális” témákat.

Íme a világ politikai porondja, ahol a móréskodás dilettantizmusának önpusztító jelenségei már megközelítik az iszlám mecsetek prédikátorainak vakmerő, ugyanakkor dilettáns és dogmatikus „mindentudását”. Sőt, radikális „móréság” hirdetői intellektuálisan egyenértékűvé váltak a mollahokkal.