Miklóssi Leó Ferdinánd és társai emlékezete

A hatvanas évek végéről legtöbbször a prágai tavasz, az új gazdasági mechanizmus és a táncdalfesztiválok jutnak az eszünkbe, csupa olyasmi, ami a világháborúhoz vagy az ötvenes évekhez képest mégiscsak progresszív. Ritkán gondolunk ugyanakkor a veszteségeinkre, pl. arra, hogy ekkoriban távozott az élet színpadáról egy igazán nagy magyar generáció: Kassák Lajos (1887-1967), Kodály Zoltán (1882-1967) vagy mondjuk Hamvas Béla (1897-1968). Ez volt az a korosztály, amelyik egész életében vállán hordta az újra meg újra lerombolt és kifosztott Magyarország újjáépítésének minden terhét.

***

Ötven évvel ez előtt, 1968. június 21-én hunyt el Miklóssi Ferdinánd Leó fa- és szénnagykereskedő, akinek alakja mára régi idők homályába vész. Pedig volna mire emlékeznünk vele kapcsolatban, hiszen a 20. század egyik legnagyobb hazafija és szervezőtehetsége volt. Kétségtelen, ha szíve és intelligenciája más területre hajtják, mint ahová, akkor sokszor emlegetnénk a nevét, és talán még a sírja is gondozva lenne. Azonban másképp alakult, merthogy

1889. január 4-én született Budapesten, itt is hunyt el, Kőbányán a Kozma utcai zsidó temetőben nyugszik méteres borostyántakaró alatt. Tanulmányait a budapesti Kereskedelmi Akadémián folytatta. Később a Weisz és Vidor cég és más vállalatok társfőnöke lett, majd ár- és piacszabályozási szakértőként és a Kereskedelmi és Iparkamara belkereskedelmi osztályának vezetőjeként dolgozott. A lengyelséghez való vonzódásának oka nem pontosan ismert. Kezdetben talán az elnyomottak iránti rokonszenve hajtotta, később pedig bizonyosan a Trianonnál kivéreztetett magyarságért érzett aggodalma. A magára maradt, bénult országnak igyekezett barátot, szövetségest keresni így.

Mindössze tizenhat éves volt, amikor 1905-ben a lengyel üggyel tevőlegesen foglalkozni kezdett. Lengyelország a három felosztás (1772, 1793, 1795) folyamatában éppen száz évvel korábban vesztette el szuverenitását a feltörekvő Porosz Királyság, Habsburg Birodalom és Orosz Birodalom túlerejével szemben. Bár mind a szétszabdalt országrészekben, mind a nagy emigrációban (Wielka Emigracja) erősen élt a függetlenség utáni vágy, s nagyobb felkelések is zajlottak 1830-1831 és 1863-1864 folyamán, azonban a századfordulón a lengyel kultúra felszámolása, az elnémetesedés már közvetlenül fenyegetett.

Az ifjú Miklóssi

1905-ben azonban még senki sem gondolhatta alappal, hogy alig másfél évtized múlva a lengyelség jórészt önerejéből visszaszerzi majd államát. Magyarországon sem volt központi téma a lengyel ügy, ráadásul sokan vallották a német történészek és politikusok által terjesztett nézeteket, melyek szerint az anarchikusan gondolkozó és kormányzott lengyelek jól jártak országuk bekebelezésével, hiszen fejlettebb, civilizáltabb kormányzás alá kerültek. Kár, hogy ez a hatalmi gőgben fogant, máskülönben szimpla csúsztatás a magyar történetírásban máig él. Európa első írott, kartális alkotmányát ugyanis a hadsereg, a diplomácia, a kereskedelem és az oktatás területén számos polgári reformot bevezető Lengyelország kodifikálta még 1791-ben, megelőzve ezzel a híres franciát.

1910-ben a Magyar Királyság lakosainak a száma csaknem 21 millió, a budapesti lengyeleké 40 ezer volt. Az Osztrák-Magyar Monarchia egészében 5 millió lengyel élt, ami az összlakosság 9%-át tette ki. Hogy mibe vágta a fejszéjét a kamasz Miklóssi, azt viszont nemcsak a népességi adatok mutatják. Ady Endre egy 1908-as publicisztikájában azt írja, hogy Párizsban – hol másutt – kihallgatott egy beszélgetést. Ebből világossá vált számára, hogy a magyar és lengyel gőgös, más népeket lenéző, a parasztok jogait, a demokráciát, a függetlenséget és a szabadságot megvető és ellenző, ugyanakkor ingyenélő, korrupt népség.

Ebben a kicsinyesen gyűlölködő, durván általánosító és hazudozó, „modern” közegben kezdte meg tehát Miklóssi a felnőtt életét. Hogy nem riadt meg a feladattól, az abból derül ki, hogy 1910-ben a grünwaldi csata 500. évfordulójára már grófokból, országgyűlési képviselőkből, egyetemi tanárokból álló küldöttséget szervezett Krakkóba az ünnepségekre. S ha már ott volt, csúnyán össze is veszett egy másik magyar küldöttség egyik tagjával, Lánczi Simon ügyvédjelölttel. Az affér a Fodor-féle vívóteremben zárult, ahol három összecsapásban három vágást mért ellenfelére. Illetőleg a gödöllői erdőben folytatólagosan egy pisztolypárbajra is sor került dr. Nagy József ügyvéddel, akit meg a Lánczi-féle összecsapás idején inzultált.

Bár a korabeli sajtó gúnyos hangnemben számolt be e csörtékről, azzal vádolva Miklóssit, hogy a magyarság rossz hírét keltette külföldön, valójában nem volt meggondolatlan bugris. Néhány nappal a becsületbeli ügyek rendezése után dr. Szegheő Gábor fiatal ügyvéddel

Ennek céljául a magyar-lengyel testvériség és barátság ápolását, fejlesztését, a gazdasági összeköttetés megerősítését tűzték ki. Védnöknek gróf Batthyány Tivadar országgyűlési képviselőt, elnöknek dr. Baránszky Gyula ügyvédet, a tagok közé pedig többek között Dambrovszky Imre jogakadémiai tanárt kérték fel. Ezek az urak vezették a krakkói küldöttséget is, ami azért figyelemre méltó, mert megmutatja, hogy Miklóssi szervezési módszere lényegében már ekkoriban, 21 évesen bejáratott volt. Barátságot és szövetséget kötött a lengyel ügy iránt elkötelezett, nagy tudású, nagy tekintélyű közéleti emberekkel, majd különféle ötleteket vetett fel nekik. Később ad hoc és állandó szervezeteket hozott létre a feladatok ellátására, s miközben vezető tisztségeket biztosított a tapasztalt előkelőségek számára, ő maga inkább a háttérbe húzódva szervezéssel, koordinációval, ügyintézéssel segítette a célok megvalósítását.

Így jött létre a következő évtizedekben a Lengyelországot az első világháborúban, majd az azt követő lengyel-bolsevik háborúban támogató Lengyel Katonai Bizottság (1914), a Lengyel-Magyar Kereskedelmi Kamara (1920), a Magyar-Lengyel Egyesületek Szövetsége (1934), a máig legjelentősebb lengyel-magyar kulturális szervezetként számon tartott Magyar Mickiewicz Társaság (1924), a Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király születésének 400. évfordulóját megünneplő Báthory Emlékbizottság (1933) és több más társaság. Ezek tehát főképp Miklóssi mindennapos munkája révén alakultak és működtek, s a legfontosabb munkáik ötletadója is rendszerint ő volt.

A Katonai Bizottság mintegy 1000 önkéntest toborzott a Lengyel Légióba, közülük kb. félezer bizonyítottan el is jutott Lengyelországba a frontra. Mindezt rendkívül ügyes politikával érték el, hiszen a függetlenedő Lengyelország szemben állt az Osztrák-Magyar Monarchiával. Miklóssi egyébként 1921 után is jelentős erőfeszítéseket tett, hogy a Lengyel Légionisták Egyesületének keretei között összefogja az egykori harcosokat, s számukra megbecsülést és szociális támogatásokat szerezzen. Emléküket a Népligetben 1935-ben felállított, nemrégiben felújított légionista szobor őrzi.

A Mickiewicz Társaság olyanokat tudhatott a tagjai között, mint Ascher Oszkár, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Csók István, Füst Milán, Hóman Bálint, Hubay Jenő, Klebelsberg Kunó vagy Márkus László rendező, összesen mintegy másfél száz jelentős művészt és értelmiségit. Bár a második világháború után jelentősen megváltozott a Társaság személyi összetétele és hamarosan meg is szűnt az egész polgári világgal együtt, ettől függetlenül tényleg igaz, hogy

Az évek során szervesen fejlődő társaságok és egyesülések a gazdaságfejlesztés, a kultúra és a hagyományápolás terén működtek, de ellátták a turisztika- és tudomány-népszerűsítés feladatait is. Mindennek folyományaként számos szakmai és baráti találkozóra került sor határon belül és kívül, megszámlálhatatlanul sok lengyel-magyar tárgyú cikk született, kiadásra került egy nemzetiségi újság és a Magyar-Lengyel Könyvtár című könyvsorozat, továbbá jótékonysági bálokat szerveztek, melyek bevételéből emlékhelyeket jelöltek meg és szobrokat állítottak. Miklóssinak és barátainak köszönhetjük a már-már szakrális jelentőségű budai Bem-szobrot. Innen indult a lengyelekkel való szolidaritásból kisarjadt 1956-os forradalmunk, itt gyűltünk össze 2010-ben a szmolenszki repülőszerencsétlenség szomorú estéjén, és itt volt a gyülekező a 2018-as választások előtt, mielőtt többszázezren az Országházhoz vonultunk volna. A szoborállítás érdekében Miklóssiék bállal egybekötött jótékonykodást szerveztek a Gellért Szállóban. Ennek legfőbb védnökei a Horthy házaspár, József Ferenc dr. főherceg, valamint Auguszta és Anna főhercegasszonyok voltak, s az Apponyiaktól a Zichyekig, Aggházy Kamiltól Vikár Béláig szinte az egész akkori elit részt vett rajta, hozzájárulva a szobor felállításának költségeihez.

Az idős Miklóssi

Miklóssi legközelibb társai báró Nyáry Albert (1871-1933) festő, régész, Palóczi Edgár (1887-1944) kultúrtörténész, középiskolai tanár, Bevilaqua Borsody Béla (1885–1962) kultúrtörténész, muzeológus és Kertész János (?) bibliográfus voltak. Ők együtt 25-30 éven át a lengyel ügy motorjaként működtek, holott mai tudás szerint semmilyen rokoni szál nem fűzte oda őket, és egyikük sem beszélte a lengyelt.

Nyáry a híres család sarjaként talán kevesebb politikusi és tudósi tehetséggel rendelkezett ismert rokonainál, de hatalmas szívvel áldotta meg a Teremtő. Már a tízes években ott állt Miklóssi mellett mint a légionisták és a Magyar-Lengyel Egyesület vezetője. Portréi alapján különc figura lehetett, aki kedveli a régies, cifra öltözékeket és kitüntetéseket. Kackiás bajusza meg egyenesen olyan volt, mintha a nagy felfedezések korának spanyol divatja szerint pödörte volna. 1933-ban hunyt el, épp azokban a napokban, amikor Esztergomban Hlond bíboros érsek, Lengyelország prímása és Serédi Jusztinián hercegprímás ünnepélyesen felavatta Sobieski János lengyel király emlékművét, Nyárynak, a szervezőnek utolsó nagy művét.

Palóczi Edgár ismeretlen helyen és időpontban hunyt el a Gestapo áldozataként. A tudomány-népszerűsítő cikkek sorát jegyző, több lengyel szervezetet vezető óbudai tanárt szerencsétlen sorsa miatt talán amolyan Hannibál tanár úrnak képzelhetnénk. Portréja azonban – melyet a varázslatos tehetségű, ám szintén elfelejtett Gombos Székely Lilly készített, és ami a stíluskülönbség ellenére valahogy mégis Tamara de Łempicka festészetét juttatja az észbe – egy elegáns, már-már nőiesen finom, jómódú és jó kedélyű férfit mutat. Vagyonából nem mellékesen gyűjteményt hozott létre megalapítva a ma is működő Óbudai Múzeumot. Bár ez a háborúban elpusztult, és az intézményt lényegében újra kellett alapítani, ettől függetlenül – ha már sírja nincs – a bejáratnál szép lenne feltüntetni a nevét és arcképét.

A társak és barátok közül Bevilaqua Borsody Béla a legismertebb személy, lévén, hogy sokat foglalkozott Budapest történelmével, de a takácsmesterség, a hentesség, a hazai sörfőzés vagy a pest-budai kávéházak történetével is.

Sok száz oldalt írt tele, melyeken nemcsak korának hangulatát, az élet apró-cseprő tényeit rögzítette, hanem a megelőző korokból még éppen elkapott anekdotákat és meséket is. Kritikusai éppen az érdemei miatt bírálták a leghevesebben, nevezetesen hogy fenntartás nélkül, nyitott szívvel hallgatta meg és rögzítette anyókák és apókák kapualji meséit is, legtöbbször messziről kerülve az akadémikusság üres formaságait. A felejtés különösen visszatetsző vele kapcsolatban. Városvédők és gasztrobloggerek gyakran ütik fel könyveit, hogy történeteit átalakítva és rontva, nem kevés nyelvi hibával sajátként adják el olvasóiknak.

Kertész ugyancsak ismeretlen helyen és időben halt meg, s szintén a fasizmus áldozata volt. Neki még a legalapvetőbb személyes adatainak sem járt utána a magyar történettudomány és emlékezésipar, így alig tudhatunk róla valamit. Holott akárcsak Palóczi, mielőtt vértanúságot szenvedett, a háború idején maga is hozzájárult Miklóssival és Bevilaquával együtt a Magyarországra menekült százezernyi katolikus és zsidó lengyel befogadásához. Azt nem tudni, hogy az erdélyi származású Kertésznek volt-e közvetlen köze ahhoz, hogy egyikük, Kazimiera Iłłakowiczówna világhírű költőnő végül Erdélyben vészelte át háborút. Az azonban biztos, hogy az ebben az időben Adyt, Jékelyt és Tamási Áront fordító asszonyról ma úgy tartják lengyel barátaink, hogy Romániában lelt menedéket.

Miklóssi id. Antal Józseffel, Bajcsy-Zsilinszkyvel és másokkal együtt az elsők között volt az 1944. március 19-e után letartóztatottak között. Szerencsére kiszabadult a Gestapo börtönéből, és a háborút is átvészelte. Az interneten található egy oral history-videó, amelyben a Fő utcában vele együtt raboskodó ukrán túlélő mesél róla. Persze Bevilaqua sem tétlenkedett az ostrom idején, már a háború utolsó évében megjelent a Német maszlag (Antiszemitizmus I. Ottótól Adolf Hitlerig 972-1945) című könyve. Ők ketten 1945 után még megpróbálták a lehetetlent, saját lakásukat és a háborúban megmaradt vagyonukat téve fel új lengyel újság és társaság indítására. Kezdeményezésüket azonban hamarosan elnyelte az állam uralmi gépezete, hogy a redisztribúció bilincsén máig fogságban tartsa azt.

Az egyiken légiós egyenruhába öltözött, fekete bajszú és csillogó feketeszemű, huncut fiatalember néz a kamerába, amolyan igazi Kukorica Jancsi. A másikon, ami félévszáddal később készült, dús bajuszú, keményarcú, töprengve szomorkodó ősz öregember. (A képeket lásd fentebb.) Ő volt az első és az utolsó a barátok közül, a legtöbb kétségkívül az ő vállán nyugodott. Vajon hogyan volt képes a mindig tetterős, buzgó ember utolsó két évtizedét csendes visszavonultságban tölteni?

Ahogy az Új köztemetőből, Bevilaqua sűrűn benőtt, elgazosodott parcellájától az ember átvág Miklóssi ugyancsak elhanyagolt, szomszédos nyughelyéhez, a két temetőt elválasztó senki földjén hirtelen úgy érzi, hogy kilépett a civilizációból. Pedig csak egy-két ezer lépés innen a lengyel templom, a közelében meg Budapest, a világváros mértani közepe. Járda híján a sínpárok talpfáin botladozva, nyelve a városvégi száraz port, minden vacaknak és elhagyatottnak tűnik. Ha a huszonnégy évesen Batthyányval együtt kivégzett Woroniecki herceget el lehetett itt felejteni, akkor persze bármi lehetséges. Hová tűntek innen a régi kávéházak, a pezsgő egyleti találkozók, a díszes felvonulások és a nyáresti finom, habzó sörök? Hová lettek a szerdai felolvasások, s hol szólnak most a krakkói gőzös vidám füttyei?