„Olyan kultúrpolitikai dzsihád indult meg az utóbbi hetekben a közéletben, amelyben a megszólalók néha összekeverik a kulturális élet szereplőinek, valamint a politikusoknak a feladatait. Közírók akarják megszabni, hogy miként is kell a kultúrát irányítani, s hogyan kell a támogatási rendszert átalakítani. Az ultimátumszerű kinyilatkoztatások már nem a liberális tábor szerzőitől hangoznak el, ők legfeljebb azon keseregnek, hogy nem kapnak támogatást, ösztöndíjat, lehetőséget, ami nyilván nem igaz. Egyes konzervatív újságírók olyan módon kérik számon a kormányt, ahogyan azt Konrád Györgyék tették a sajátjaikkal. A nyilvánvaló igazságaik mellett sem szabad viszont elfelejteni azt az apróságot, amire Orbán Viktor a miniszterelnöki eskütételei során mindig utalt, a kétharmados parlamenti többség nem azt jelenti, hogy csak a saját szavazóinknak akarunk megfelelni, miként Orbán Viktor a háromharmad kormányfője kíván lenni, úgy a kormánypártok is az egész nemzetnek tartoznak felelősséggel. A politizálás lehetősége mindenkinek adott, a felelősség és a választói felhatalmazásból következő döntés joga viszont azoké, akik a politikusi szerepet is vállalják, így a kritikák meghallgatása után a kultúrpolitika irányáról, a konkrét támogatásokról a megválasztott és kinevezett vezetőknek kell dönteniük. Most Kásler Miklósnak, Fekete Péternek, vagy éppen a miniszterelnök által újra megbízott Andy Vajna filmügyi kormánybiztosnak. (...)
Ignotus 1908-ban leírt szavaival kell azokat is óvatosságra intenünk, akik ma meg akarják mondani a kormánynak, vagy az állami intézmények vezetőinek, hogy kiket szabad támogatni, felléptetni, rendezésre felkérni, kik is az igazi konzervatívok, az igazi magyarok. Nekünk azon szűkkeblűség ellen kell küzdenünk, mely »minden újabb törekvésre, hangra vagy formára kimondja a szentenciát, hogy nem magyar, s védekezésre szólítja fel ellene a nemzeti szellemet.«
Azoknak, akik a saját sikertelenségüket a liberálisok már nem létező túlzott támogatásában látják, Kassák nyomán azt tudjuk üzenni: művekkel csak művek vitatkozhatnak. Jobbnak, okosabbnak, tehetségesebbnek kell lenni, a párthűség nem pótolja a tehetséget. A kultúrában sosem lesz béke, a kultúrharc természetes dolog, csak nem mindegy, mi a harc célja. Hóman ezt világosan megfogalmazta: „Nem békét akarok a művészetben, én a művészetben versenyt akarok…”