A „mi Richárdjaink”

„A rendszerváltás után az elvándorlás Lengyelországot hasonlóan érintette, mint például akkoriban Magyarországot. Elemzéseket, szakértői véleményeket olvasva azonban az a következtetés vonható le, hogy az európai uniós tagsággal együtt járó, normálisnak értékelt jelenségként könyvelték el a fiataloknak a volt szocialista országokból Nyugatra való távozását. Most pedig már a tendencia fordulásáról is beszélnek, különösen Lengyelországot emelik ki, ahonnan már nem vándorolnak el statisztikailag jelentős számban az emberek, illetve ahova a gazdasági helyzet javulásával folyamatosan vissza is térnek. Eközben ott, ahol az uniós tagság és azzal járó jogi felzárkózás ellenére nincs munka elegendő, az elvándorlás egyelőre megállíthatatlan. Példa erre Románia és Bulgária, ahol a fiatalok számára hosszútávon egyelőre nincs esély a jobb megélhetésre.

Eközben Szerbiában most azt mondják, hogy függetlenül a (még mindig) csak hét év múlva esedékes uniós tagságtól, egyre csökken a munkanélküliség, és jelentős a munkaerő kereslet, ami a gazdaság élénküléséről beszél. A kimutatás szerint megközelítőleg “csak” 600 ezer ember keres munkát, azaz a munkanélküliségi ráta 13 százalék körül van, miközben 2010-ben húsz százalékos volt. Általános vélemény szerint azonban ez csak statisztika, és a reális munkanélküliség legalább 1 millió lenne, de kiszámolni nem is lehet, mert a Szerbiában munkanélkülivé lett emberek nagy része már valahol külföldön dolgozik és nem is jegyzik őket a foglalkoztatási szolgálatban. És igaz lehet ez a vélemény, mert én is kapásból legalább tíz személyt fel tudnék sorolni ismerőseim köréből, akik egy időre otthagyták Újvidéket, Zombort, Gombost, Topolyát, Palicsot, Bezdánt, Nagybecskereket stb. és valahol külföldön dolgoznak. A legtöbben idénymunkásként, illetve havi váltással idősgondozóként. Igaz, van közöttük állandó munkára beállt ápolónő is, de többségük inkább rövid távra tervezi a külföldi munkát. Van, akinek a nyugdíjig hiányzik 5-6 év, van, aki a húsz éve épülő házát szeretné befejezni, más pedig a régi lakását szeretné felújítani, illetve garázst szeretne az udvarába, és van, aki egyetemista lányát taníttatja. Az ő esetük arról is szól, hogy nem szeretnének végleg elmenni és a családjuk jövőjét is inkább otthon képzelik el. Otthon, mint az a 243 vajdasági fiatal pár, aki a falusi, gazdálkodásra alkalmas ház vásárlási támogatására kiírt vajdasági tartományi pályázatra jelentkezett (sajnos csak 30 pár nyert támogatást), továbbá az a több, mint száz vajdasági magyar pár, akik a Prosperitati Alapítvány legutóbbi két pályázati körében kapott segítséget a magyar állam által falusi ház vásárlására.”