Azt magyarázzátok el nekem, hogy van az, hogy valakiről minden kikerülő információt meghamisítanak

Ha ezt nem tudjátok elmagyarázni, akkor azt mondjátok meg, hogy miként akadhat olyan nagykorú, cselekvőképes ember, aki mindezt elhiszi.

Nem a fideszes kétharmad, hanem saját tulajdonosa, Simicska Lajos hallgattatta el a lapot.
A nyilasok és a szovjetek után most a harmadik fideszes kétharmad némítja el a Magyar Nemzetet – állítja a 444.hu a napilapról, melynek tegnap jelent meg utolsó kiadott példánya. Igen nagy állítás, ami természetesen nem is nagyon tartható: nem a fideszes kétharmad, hanem Simicska Lajos, egykori „fideszes oligarcha”, újabban „a magyar demokráciát megmentő oligarcha” hallgattatta el a lapot.
A fenti tévedés mellett azonban sokkal kellemetlenebb dolgokkal is szembe kellene néznie azon közíróknak, akik szerint újfent megszűnt a sajtószabadság, s akik közben valószínűleg a megannyi, sokszínű és piacvezető ellenzéki orgánumok egyikében osztják meg véleményüket. Ezekre rámutató megjegyzéseket kívánok tenni az alábbiakban.
Első megjegyzésem, hogy a „polgári kritika”, a „jobboldali vagyok, de nem így” című önazonosságnak nem volt tartós alapja. Hiba volt egy szélsőjobboldalt szponzoráló oligarchától várni az új, polgári mozgalom kialakulását. Amikor a Magyar Nemzet elkezdett kritikus lenni Orbán Viktorral szemben, nem megcsömörlött jobboldaliak tömegei váltottak irányt, hanem Simicska Lajos; nem a polgári kritika dübörgő hangját képviselte a Magyar Nemzet, hanem Simicska Lajos személyes bosszújának adott ideológiai és közéleti hátteret: és most sem a magyarországi véleményszabadság utolsó bástyáját döntötte sírba a Fidesz,
Hiba volt Simicskától valamifajta demokratikus, pluralizmust képviselni akaró nézetet elvárni. Nem erről volt szó: ő csak meg akarta buktatni Orbán Viktort. Se több, se kevesebb.
Az ellenzéki szemlélők közül egyedül Balavány György látta ezt be józanul cikkében:
„Az a baj, kollégák, hogy az ember, akinek a kezében volt a buksza, nem tisztelt titeket. Nem tisztelt minket. Neki az újságíró nem ember, hanem bábfigura. Amíg használható, oké, aztán hidegvérrel pöcköli le a tábláról. Sosem tudta, médiatulajdonosként sem, hogy egy Magyar Nemzet nevű újság nem játék, hanem a nemzeti kultúra fontos része, nem akarnék én nagy szavakat mondani, de erre nincs kisebb.”
Második hozzáfűznivalóm, hogy mivel a fentieket eddig is lehetett tudni (lásd: „kiba*ok minden orbánistát”), ezért nehéz másra gondolni, mint hogy az Orbán Viktor bukására való spekulálás tartotta életben a lapot. Mi egyéb állhatott azon eszmei kavalkád mögött, amely az utóbbi időben a Magyar Nemzet volt? Ahol együtt szerepelt a Cink.hu-s Gazda Albert és a jobbikos kampányanyag, ahol együtt írt a hardcore feminista Antoni Rita és az antifeminista Puzsér Róbert? Ez nem azt jelenti, hogy ne lehetne akár érdekes gondolatokat is találni az ő írásaikban, de hogy egy helyen nem férhettek volna meg munkatársként – és nem alkalmi szerzőként –, az biztos.
Iménti megállapításom már csak abban is igazolódni látszik, hogy mostanra már több szerkesztő és laptulaj megemlítette nekem, hogy folyamatosan érkeznek a nemzetes CV-k a kormánypárti sajtóba. „Végig velünk volt”, „csak a gyerekei miatt maradt bent”, „semmi olyat nem írt”. A Magyar Nemzet egyik leghangosabban Orbán-ellenes újságírója most már az ellenzéket támadja Facebook-oldalán, és arról szónokol, hogy a baloldal nem értette meg a vidéki embereket. Én is ugyanezt írtam – csak még április 8. előtt, amikor még tétje volt. Mi más lehetne hát az oka a hirtelen hangvétel-váltásnak?
Az egzisztencia elvesztéséért való szimpátia csak azok esetében járhatna ki, akik autentikusan jobboldalinak tartják magukat, és ám hirtelen orgánum nélkül maradnak. Azonban a külső szemlélő okkal érezhette azt, hogy a Magyar Nemzetnél az összekötő kapocs az Orbán-ellenesség volt, nem pedig a jobboldaliság. Nehéz lenne más közös pontot látni a már fent is említett szerzői sokszínűségben.
Az Orbán-ellenességet viszont még rengeteg más orgánumnál – voltaképpen az orgánumok többségénél – meg lehet találni, így
Harmadik megjegyzésem a sajtószabadság sokadszori megszűnésére való érvelésre vonatkozik. Egy szabadpiacpárti (!) elemző most azt rakta ki a Facebook-oldalára, hogy Orbán hibája, hogy veszni hagyta a Népszabadságot, és most pedig a Magyar Nemzetet.
Talán Orbán Viktor dolga lett volna megvenni fő nemezisének lapját? És ha megvette volna, akkor nem az lenne a probléma, hogy „miért kebelezte be”? És hogyan dolgozhatna együtt mondjuk egy új, kormánypárti főszerkesztő azokkal, akik az elmúlt időszak cikkeit jegyezték?
Még az is lehet, hogy megmarad a lap – legalább is erre utalt az egyik, utolsó számban megjelent írás –, de ha nem, akkor sem Orbán hibája, hogy Simicska Lajos önálló döntést hozott saját lapjával kapcsolatban. A helyzet az, hogy akit elvhű újságíróként kezelnek, azzal nem bánnak így 48 órával a választási vereséget követően. És ezt a bánásmódot talán korábban is lehetett volna érezni.