„Nagyon jól tudom, hogy a nemzetiségekkel, az etnikai kisebbségekkel másutt se nagyon törődnek, és vannak Romániánál jóval sovénebb országok is, de most nem erről van szó. Csak azért írok erről az ízléstelen afférról, amelyet pusztán szóba hozni is megalázó, mert aggódom. Aggódom, nehogy visszatérjünk az 1990-es évek nemzetiségi konfliktusaihoz, veszedelmeihez és gyűlölségeihez, a Funarok és Vadimok idejéhez.
Az etnikai konfliktusok egész Európában kiéleződtek. Nemzetállamok bomlanak föl, s nem az instabil Kelet-Európában, mint az 1990-es években, hanem a szilárdnak hitt Nyugaton. A balkáni feszültségek is megint fölforrósodtak.
Ebben a helyzetben a kisebbségeknek meg kell találniuk a méltóság és az óvatosság észszerű elegyét mindenütt. A legsürgősebb Romániában a román szövetségesek meglelése lenne, ha lehetne. Ehhez azonban őszintén, rejtett szándékok és hátsó gondolatok nélkül kellene politizálni.
A romániai magyarság vezetői – mint a második világháború előtt is – a magyarországi és a román állam, Budapest és Bukarest közé szorultak, nem egészen urai cselekedeteiknek, a kétoldali függőség meg ellentmondásos az eltérő államérdekek miatt; mégis, a romániai magyarság teljes függetlensége ezektől a tényezőktől lehetetlen. Valódi önállósághoz a pozíciói egyszerűen nem elég jók.”