Tamás Gáspár Miklós pedig ahelyett, hogy a dolgozók és a hagyományos szociáldemokrata értékek mellé állna, inkább így érvel: „A leglényegesebb elem: hogy mit élt és él át a magyarországi cigányság. Ennek nem a Jobbik »az oka«, hanem az egész szisztéma – a fajgyűlölő kései kapitalizmus, és ennek a különösen alávaló kelet-európai változata –, de a szélsőjobboldal: a MIÉP, a Jobbik, a Magyar Gárda, a Betyársereg és a többi szimbolikusan is nyilvánvalóvá tette, miről van itt szó. Aki nem hajlandó csöndesen és fegyelmezetten éhen pusztulni negyvenöt éves korára a faluvégi cigánygettókban, azt ki kell irtani, de legalább félig agyonverni, bebörtönözni, deportálni” (HVG.hu, 2017. december 27.).
A kései kapitalizmus fajgyűlölete mellett még könnyelműen elsiklanék, hisz Tamás Gáspár Miklós írásaiban olyan alacsonyan szálldos a „fajgyűlölet” szó, hogy nincs értelme lecsapni rá, ugyanis egyáltalán nem jelent semmit – már azon kívül, hogy Tamás Gáspár Miklós nem kedveli. Az az állítás azonban, hogy „aki nem hajlandó csöndesen és fegyelmezetten éhen pusztulni negyvenöt éves korára a faluvégi cigánygettókban, azt ki kell irtani, de legalább félig agyonverni, bebörtönözni, deportálni”, nos, ez már épp ugyanaz a faji uszítás, ugyanaz a féktelen és vad gyűlölet, amit a szélsőjobb legelvetemültebb napjain tanúsít, s amit bármi áron korbácsolni kell, hogy újra itt legyenek a harmincas évek, és hogy Tamás Gáspár Miklós végre újra megvívhassa és ezúttal megnyerhesse azt a harcot, amit a németországi baloldal 1933-ban elvesztett, és ami egyszer már világháborúba és genocídiumba taszította Európát. S a toborzótisztben nincs mérték: „És meg kell értenünk, amint Setét Jenő és Orsós János megértette velem, hogy a szélsőjobboldalnak a szokásos fajüldöző rutint fenyegetésekkel, bántalmazásokkal, ijesztgetéssel, szimbolikus és fizikai erőszakkal tetéző gyalázatos közelmúltja nem elfelejthető, nem megbocsátható, nem törölhető, ameddig jelen van a megbántott cigányság traumatizált, fölhorzsolt lelkében. Azt csak a romák mondhatják majd egyszer: a viszonyok annyira megjavultak, hogy elérkezett a kiengesztelődés pillanata. De nem mi, akik nem voltunk és nem vagyunk ezeknek a borzalmaknak az elszenvedői, és nem most – nem korábban, mint a romák. Nekünk ehhöz nincs jogunk. Nekünk, fehéreknek. Ezt majd a romák mondhatják: ha lesz egyenlőség, befogadás, szeretet, jólét és béke”.