Stockholm-szindróma és migráció

„Szomorú és veszélyes, amikor befolyásos emberek ön- és közveszélyes gondolatokat fogalmaznak meg, bármennyire is szépek azok és tetszenek a rózsaszín ködben lebegő humanistáknak. A világ nem az a hely, ahol megengedhető a realizmus feladásának luxusa. Ez nem azt jelenti, hogy ne dolgozzunk egy szebb jövőért (nem annak Vona Gábor-i értelmében) – nagyon is! Beer Miklós azonban komoly tévedésben van akkor, amikor szerinte »el kell gondolkodni azon, hogy az emberség felülírja a nemzetbiztonságot«.

Nem, nem kell ezen elgondolkodni. Illetve de, lehet, és akinek a józan esze a helyén van, az rögtön rájön, hogy ha nincs egy működő, stabil, biztonságos és prosperáló ország, amely adott esetben (valódi!) menekültek befogadására is alkalmas, akkor mindenfajta »emberség« csak egy nagy, üres, coelhói semmi. Ki lehet állni a csatamezőre, célkeresztet rajzolva az óriás szívünkre, hogy ide lőjetek – csak ez hülyeség. A szív csak akkor tud működni, ha van test, amiben élhet, és ész, amely irányítja ezt a testet.

Abban is tévúton jár a püspök úr, hogy a migrációt nem lehet megállítani. Tévúton jár egyrészt gyakorlati szempontból: amennyiben sikerül a kibocsátó országokban élhető körülményeket teremteni, a lakosság nem fog a tömeges elvándorlás mellett dönteni.

Nem könnyű dolog persze, ez nem vitás, hiszen ehhez olyan mai, progresszív-liberális dogmákat kellene lerombolni, mint a különböző kultúrák, szocializációs minták, társadalomszervező elvek egyenrangúak, a fehér ember elnyomó és gonosz… Vagy hogy a homoszexuális Ahmed egyszerre lenne Nobel-díjas agysebész, grafikuszseni és profi informatikus, csak hát ebben a kirekesztő, rasszista, patriarchális világban egyiket sem hagyják neki stb. (Mindez persze, egy másik írás komplett témája lehetne, azzal az alapvető tézissel együtt, hogy az elmaradott, pocsék kormányok által vezetett afrikai, ázsiai országok támogatását a mostani jóságoskodás helyett szigorú feltételekhez kellene kötni, és akár hosszú távú, katonai elköteleződéssel is fenntartani a rendet, nem pedig kivonulni az otthoni közvélemény kedvéért – főleg ha már egyszer egy-két bombát sikerült korábban odaszórni. De ez tényleg csak mellékmondat itt és most.)”