„A csapdából kitörni csak egyféleképpen lehetne: a rendszerváltás és a kormányváltás szétválasztásával.
Logikailag ez nem elképzelhetetlen választás útján sem. Ekkor még az összefogásnak is volna értelme, ha a résztvevők elárulnák, hogy mire fognak össze azon túl, hogy hívják máshogy a miniszterelnököt. Egyértelművé és hihetővé kéne tenniük, hogy csak a rendszer lebontására kérnek fölhatalmazást, és hogy azt miként képzelik. Az, hogy az így-úgy összetákolt konglomerátum első embere (Mesterházy Attila) vagy a jelenlegi legnagyobb ellenzéki párt (a Jobbik) elnöke közli, hogy majd lesz valahogy, az nem egyértelmű, az pedig, hogy egy 7-12 százalékos tartományban mozgó párt beleírja a programjába, hogy új alkotmányt akar, nem hihető. A bojkott ehhez képest világos céllal bír: tárgyalóasztalhoz kényszeríteni a hatalmat – akár nemzetközi közvetítéssel. A tárgyalások megoldást jelenthetnek a taglalt jogállami problémára, sőt igazából csak ez jelenthet megoldást. A 89-90-ben született köztársasághoz már nem lehet visszatérni. Túl sok idő telt már el a lerombolása óta, túl sok minden változott meg az elmúlt években. A köztársaságot újjá kell alakítani, illetve új köztársaságot kell alapítani. A bojkott egy eszköz arra, hogy az erről szóló egyeztetésekhez odakényszerítsék a hatalmat.
Itt megint egy várható ellenérvet kell cáfolni, mégpedig azt, hogy egy bojkott kivitelezhetetlen, hiszen a Fidesz tetszőleges számú kamupártot indít el. Valószínűleg így tenne.
De hát egy bojkott sikere nem azon múlik, hogy a választáson hány párt vesz részt, hanem azon, hogy hány választó.
2014-ben csak az MSZP-Együtt-DK híveinek távolmaradásával 40 százalék közelébe zuhant volna a részvétel, ami azt is jelentette volna, hogy 1990. óta először nem éri el az 50 százalékot. Most egy teljes ellenzéki bojkottal legföljebb 30 egynehány százaléknyi választó vihető el az urnákhoz. Az ellenzék nyugodtan beszélhetne a társadalom többségének nevében, volna rá annyi alapja, mint amikor egy közepes fontosságú KDNP-korifeus a magyarság nevében szónokol.”