„Idén megint egyedül leszek szenteste. Más lesz ez, mint akkor, a teremtés, a jövő titkainak keresése idején. És más is, mint egy esztendeje. Akkor egy éjféli mise ürügyén tártam fel a lelkem ezeken a hasábokon. Nem panasz volt az sem. Ez sem az. De nem is semmiség. A gyermekről szóló vallomás. Amit magunkban hordozunk születésünk napjától, mert ezt üzeni, sőt parancsolja minden, ami ezen a Földön az élet: szeresd a gyermeket! Az élet, amely meséket, harcokat, simogatást, szépséget, szerelmet és názáreti fényeket jelent.
Betlehemben sohasem esik a hó. Fenyőfa nem nő. A szent sír? Jártam ott. Amikor nagybeteg lettem. Nem sírtam, meg se hatódtam. De megérintettem a márványt. Ott-e a test? A lelke a fontos, aki velem lesz, mert a szívemben a bánat másként elűzne, s az elíziumi zöld mohaszőnyegen zihálva összeroskadnék. Nagy csődület volt ott, a szent sírnál, szívszakadások, fohászkodások, néhány méterre mosolygó szellemek. Én is kértem valamit. Hogy vele szállhassak, aki ott van minden karácsonyfa illatában, minden szívet megtartó kapaszkodásban, nesztelen gyertyafényben. A gyermekben. Aki mosolyogva jön a világra boldog szenvedésben, mit sem tudva erényről, s hogy milyen úton járjon. Ahogy mosolyogva ment el Jézus is, a boldog szenvedésben. Az a pillanat lehetett mégis a teremtés, amikor méltóvá váltunk mi emberek, az életre.
Tényleg tél volt, hó esett és jöttek az ünnepek. Ez a december törvénye. A csillagoknál járok, látom a Földet. Mi történik? Miért nem hallgatnak a szóra, hagyják el a törvényt, a zsoltárhoz igazodást az emberek? Miért susognak verejtékezve, pénzért, hatalomért? Miért szívják el a teremtés friss levegőjét a mindig haragvók, a mindig Sátánhoz szegődők? S a gyűlölködők, hova teszik ezen az estén a gyűlöletet. Reggelig meglesz a fiókban? Így vagy úgy mindannyian elhagyjuk a földi életet. Én »útra készen állok«. Áldott köd vár, aztán eldől, vár-e az Isten.”