Az egymilliomodik

„Az első Orbán-kormány kezdte a magyarigazolvánnyal, majd a második folytatta a 2010-es állampolgársági törvény megalkotásával, a harmadik idején pedig elérték a milliomodik magyart. Persze üröm az örömben, hogy ebben nem osztozik mindenki, sőt a magyar szélsőséges gondolkodás doyenje, az akkori gyűlöletszimfónia dirigense, Gyurcsány Ferenc és pártja a már megszerzett jogokat is vissza­vonná a külhoni magyaroktól, mert neki semmi – sem Isten, sem a család, sem a nemzet – nem szent.

Akkor Erdély-szerte levették a templomokról a nemzeti lobogót, mondván: elárultak és magunkra hagytak minket. Nem kellünk nekik – ezt visszhangozta az akkori közbeszéd, és egy életre belém vésődött apám dühe és felháborodása, amikor este a tévében láttuk a népszavazás eredményét. Ám ez a lelki fájdalom is megszűnőben, hiszen az utóbbi években a zászló ott is visszakerült a helyére, ahol nehezen felejtettek.

Két év múlva Trianon gyászos, százéves évfordulója köszönt ránk. El kell döntenünk, hogy századszor is elsiratjuk veszteségeinket, vagy folytatjuk a nemzetegyesítés rögös, de eredményes útját, amely az egyetlen igazi válasz lehet a legnagyobb történelmi traumánkra. És nem csak szimbolikus szinten, hiszen a határon túliak soha nem kaptak olyan sok támogatást oktatásra, kultúrára, gazdaságra, mint az utóbbi években, sőt még otthonteremtési kedvezményt is kérhetnek a fiatalok.

Barátaim, ismerőseim, akik azóta felvették az állampolgárságot, azt mondják: „végre magyarként utazhatok a világban, vége a félreértéseknek, nem vagyok román vagy szerb, a személyi igazolványom és a nemzeti identitásom egy és ugyanaz”. Az emberek a határnál, a buszon vagy az autóban magyar okmánnyal igazolják kilétüket, és még véletlenül sem a másikat, a régit veszik elő – ebben a kis döntésben benne rejlik mindennek az érzelmi jelentősége. Ha a nemzet egyetlen nagy szolidaritás, akkor a honosítás erős közjogi kapcsával most már nemcsak kultúr-, hanem államnemzetként is az.”