Naiv lelkek megrablása

„Ebben az értelemben, amikor a művészek eltávolodnak a művészet istenétől, amikor nem tartják tiszteletben Apollón szabályait, akkor történhet az meg, hogy nemcsak képzeletben, de életükben is elhagyják a határokat; ha időről időre nem engedelmeskednek Apollón rendtartó erejének, előfordulhat, hogy pszichéjük már nem érzi a határokat, a józan ész, a tiszta erkölcs, az etika, az emberségesség határait.

A határok megérintéséről van tehát szó, legyenek bár a test körvonalai vagy a személyiség féltve őrzött titkai. Follinus Anna esete ezért érzékletes, mert jól láttatja, hogy a bizalom határain belülre vagy a művészet tudattágító terébe kerülve hogyan válhatnak mintegy járulékosan más határok is szabadon átjárhatóvá, olyanok, amelyeknek őrzői csak magunk vagyunk, s amelyeken ha átlépünk, nemcsak valamilyen szempontból ránk bízott embertársunk felett nem őrködünk felelősségteljesen, hanem saját magunkat sem őrizzük tovább.

Mert lehet, hogy az áldozat önként és dalolva sétál bele egy őt lelkileg megnyomorító helyzetbe, kapcsolatba, mert mást lát bele, mást remél, naiv, esetleg régről hozott sérelmeket, hiányokat kompenzál. Ilyenkor a másik félnek kell, ha például mester/tanítvány kapcsolatról van szó, annak megfelelően gondozni a tanítvány tehetségét, bizalmával, rajongásával nem szabad visszaélnie. Mennél kiszolgáltatottabb, (szerelembe)esendőbb a másik, annál nagyobb a felelősség, visszaélés esetén annál nagyobb a bűn. Nem véletlen, hogy Dante azokat a bűnösöket helyezte a pokol legmélyebb bugyraiba, akik az emberek lelkét árulták el.”