1956-1989: a „szocialista” hagyaték

„A magas újraelosztási hányad és a piaccal összeegyeztethető állami beavatkozás (tervezés), az állam által működtetett népjóléti és infrastrukturális rendszerek összképe nem »szocialista«, hanem polgári jellegű – akárcsak a neokonzervatív/neoliberális modell, habár azért nagyon más. A hozzá kapcsolódó politikaellenes, de nem szolgai (hanem hedonisztikusan individualista, a magánélet függetlenségét őrző) beállítottság mindkettővel kompatibilis.

Legyünk tisztában vele, hogy amikor az osztó igazságosság (társadalmi-gazdasági egyenlőség) a célunk, akkor a célkitűzés nem mutat túl a kapitalizmus keretein: »haladó« a szó szigorúan polgári értelmében. A »létező szocializmus« burzsoázia nélküli kapitalizmus volt e tekintetben: az állami szupremácia segítségével korrigálta az árutermelésből és árucseréből mindenképpen keletkező egyenlőtlenségeket. Ezt tartotta »politikának« a Párt: a stabilizáló igazgatást, amely szükségletet látott ugyan, de akaratot és erkölcsi döntést soha. »Szakmaiság« – mondják a régi »szocialista« bürokrácia mai polgári utódai, akik »szakszerűség«-nek nevezik ilyen vagy amolyan elfogultságaikat.

Ezt vélik »normálisnak« azok a mai magyarországi polgárok, akik a jelenlegi féldiktatúrával a politikát mint olyant is elvetnék mindenestül: beleértve a szabadság politikáit.”