Fasiszta kommunizmus

A mondás szerint az őrültet a zsenitől csak egy paraszhatjszál választja el. Talán így van ez valóság és szürrealitás kapcsán is. Nem tudom ugyanis eldönteni, hogy a(z eddig önnönmagát konzekvensen „demokratikusként” megkülönböztető) baloldal és a Jobbik szükségszerű összefogásáról szóló hírek, nyilatkozatok, interjúk kapcsán sírjak – mert ez a valóság –, vagy nevessek – mert az egész annyira abszurd.

Valóságot és abszurd szürrealitást esetünkben azért is nehéz megkülönböztetni, mert most már tényleg

A Lukács György-féle filozofikus kommunizmus nevében az egész életét az antifasiszta harcnak szentelő Heller Ágnes szerint nem kell a Jobbik múltjával foglalkozni, a 3 évvel ezelőtt hevesen a Jobbik léte ellen tiltakozó Havas Henrik most könyvet ír Vona Gáborról, Gyurcsány – értik, Gyurcsány Ferenc, a főantifa! – meg azt mondja, hogy na hát végül is, így meg úgy, de azért megfontolandó lehet a Jobbik javára történő visszalépés egyéniben. Mindezt persze a demokrácia, a sokféleség, a megértés és a tolerancia jegyében.

És akkor most nem szólunk arról, hogy azért így farvizen már jó pár évvel ezelőtt felmerült a a Jobbikkal kötendő „technikai koalíció” gondolata, sőt, Heller Ágnest gondolatkölteménye kapcsán többen is beelőzték. Például Kőszeg Ferenc – tudják, az ex-SZDSZ-es jogvédő polihisztor, aki kifejezetten pártolná a szexuális kommunák házasságá minősítését – már 2016-ban deklarálta, hogy „Orbán ellenében még Vona Gáborra is lehet szavazni”. Sőt, Haraszti Miklós már több mint egy éve a baloldal és a Jobbik összefogását sürgette, nemkülönben Medgyessy Péter.

Szóval nagyon megváltozott ez a mese. „Erről az oldalról” onnan indultunk, hogy az első jobbikos parlamenti felszólaláskor a komplett MSZP kivonult tiltakozásképp az ülésteremből, Bajnai „közéleti karantént” javasolt még 2009-ben a Jobbikkal szemben, „fertőzőnek” nevezve a pártot az Országgyűlésben. De még 2012-ben is ott tartottunk, hogy semmilyen intézményes együttműködést nem tartottak elképzelhetőnek a baloldalon a radikális párttal, és az év vége felé ki is vonulgattak akkoriban Vona felszólalásai közben. Talán emlékeznek, azért, mert a Jobbik akkortájt még listázni akarta a zsidó képviselőket (ez már azért az után volt, hogy Vona az iráni forradalmi gárdát akarta behívni, a választásokat ellenőrizendő) és Dúró Dóra „hazaküldözgetett” MSZP-s képviselőket a Knesszetbe. Hjaj, bizony, ez még az az időszak, amikor még az ATV is annyira finnyás volt, hogy nem engedett be jobbikosokat a stúdióiba. Ó idők, ó erkölcsök!

De a világ minden pixelje se volna itt elegendő a hasonszőrű kiszólások felsorolásához, szerintem lassan a Mandinernek is újabb szerverparkot kell majd bérelnie a korábbi jobbikos rádióbeszélgetéseket feldolgozó írások megjelentetéséhez.

És tekintsünk el az olyan jellegű magyarázatoktól, mint hogy „korábban a Jobbikban is voltak rossz mondatok, amelyek ma már vállalhatatlanok, de megváltoztunk”.

Először is, lássuk a fától az erdőt! Adva van tehát egy, az alapítása és – lényegét tekintve az elmúlt 1-1,5 évet leszámítva – működése folytán önmagát a baloldalisággal és a liberalizmussal szemben meghatározó, (korábbi?) öndefiníciója szerint „nemzeti radikális” párt – ennek minden aktuálpolitikai hozadékával együtt. Ez a párt valóban sikeresen stabilizálta a helyét a magyar közéleti palettán: mert hát sok radikális erővel történik meg, hogy a parlamentbe jutás után 4 évvel szép csendben kihullanak-elsorvadnak. És tény, a Jobbik ezt elkerülte. Sőt. Sőt, a „hatályos” kutatási eredmények alapján a politikailag aktívnak minősülő szavazók között lassan az MSZP-t túlszárnyalva a második legnépszerűbb párttá „nemesült”. És az is tény, hogy a Jobbiknak legalább van „sztorija” – ha nem is az országról, hanem saját magáról –, ami figyelmet kelt fel, a maga nemében érdekes, szóval „beszélnek róla az emberek”. Persze itt-ott-amott azért vannak még ellentmondások – pl. a honlapjukon délcegen hirdetett alapító nyilatkozatuk szerint „elfogadhatatlan” számuka az uniós tagság, de azért az eurót azt nagyon gyorsan bevezetnék. Ami lényegesebb viszont, hogy bár Vona Gábor szereti pártját kormányváltó erőként feltüntetni, a teljes választókorú népességet tekintve a Jobbik nem tudott áttörő növekedést elérni, „beragadtak” a 10-13%-os sávba.

A baloldali pártok-pártocskák viszont népszerűség mellett kreativitás, öndefiníciós képesség híján is vannak, „történethiányban” szenvednek – egy szó, mint száz: politikai értelemben impotensek. Az MSZP zuhanórepülésben van 2010 óta, a többi párt mérhetetlen, illetve elhiszik magukról, hogy attól, hogy szerepelnek a médiában, attól már léteznek is (intő jel lehetne számukra, hogy a ’94-es választás előtt az akkori Fidesz is médiapártként működött – és az optikai csalódásból eredő túlzott várakozásoknak majdnem nagy felsülés lett a vége). Mondhatná valaki, hogy „de hát a Gyurcsány!” – ami abból a szempontból jogos is, hogy a pasasnak legalább van sztorija, víziója a saját Magyarországáról. Feje felett azonban áthatolhatatlan üvegplafon lebeg: elég megnyomni ma is az őszödi beszéd felvételének play-gombját, mindenki érteni fogja, mire gondolok.

Orbán Viktornak és a Fidesznek tehát sikerült létrehoznia egy olyan közéleti tájképet – hívjuk ezt centrális erőtérnek vagy bárhogy –, melyben a gazdasági stabilitás és a politikai lényeglátáson alapuló történetmesélési képesség következtében a kormányzó erő relatíve vezető népszerűsége megkérdőjelezhetetlen, a Fidesztől jobbra, illetve balra álló tömbök pedig önmagukban képtelenek és alkalmatlanok annak leváltására.

A konstelláció – akár tudatosan lett létrehozva, akár nem – azért is zseniális a maga nemében,

Ha nem fog össze a teljes ellenzék, lehetetlen leváltani a jelenlegi kormányt – ha összefognak, akkor viszont értelmük és létük kérdőjeleződik meg alapjaiban (és ez a politikai helyzetből, nem pedig a választási rendszerből fakad). Az ellenzéki pártok által „áhított” kormányváltás ugyanis csak önmaguk teljes és totális eszmei önfeladásával valósulhat meg. Azaz úgy, ha a „diktatórikusnak” és „antidemokratikusnak” tételezett „Orbán-rezsim” ellen összeáll a rendszerváltó „reformszocializmus” és Horn Gyula örökségét valló MSZP, a nyugatos progresszióba szerelmes Gyurcsány, a mikropártok széles tábora, valamint a zsidózó politikusoktól sújtott, unióellenes, gárdamellényes Jobbik („kicsit náci, nagyon náci” mindegy is). 

Kicsit jobban belegondolva olyan lenne ez, mintha a ’20-as években az ellenzéki kortársak által szintén sokat korholt Bethlen István ellen egybekelt volna a korabeli politikai paletta két széle.

És aztán eldünnyögtek volna egy új mesét: a fasiszta kommunizmusét.