A sorosozás tünetei

„Ahhoz, hogy minket mások komolyan vehessenek, elsősorban önmagunkat kellene komolyan vennünk!” (Páskándi Géza)

A komolyság, jegyezzük meg mindjárt az elején, nem azonos a morc, szomorkás modorral és hangulattal. A társadalmi párbeszédben komoly jelenség a humor is, sőt még az irónia sem kivétel. Mi, ugyanis a kínunkban is tudunk nevetni, gúnyolódni, súlyos helyzeteinkben viccelődni; és olykor realitásként éljük meg sorsunk groteszk és abszurd pillanatait, valamint tragikus folyamatait. Hiszen sorsunk folyamán a kínos-keserves helyzeteink az időben (a kairoszban és kronoszban egyaránt) arra kellene, hogy ösztökéljenek minket, hogy gondolatban tapogassuk körbe, értékeljük a reánk sorsolódott adott helyzeteket, tekintsük meg az „érmek” valamennyi oldalát, a fej vagy írás leegyszerűsített, olcsó választhatóságán túl. Miközben a titáni küzdelem verejtékcsöppjeit törölgetjük homlokunkról, toldalékszavakon vitázunk késhegyre menően, elfeledkezvén, sőt tudatosan elhomályosítván a lényeget, az alany és állítmány eredeti üzeneteit.

A vitatott „soros-üzenetek” értelmezéseinek ütköztetése tulajdonképpen nevetséges is lehetne. Mégsem az. A sikeres pénzember ugyanis akár unalmában is megengedheti magának azt az arisztokratikus játékot, hogy szabadidejében filantrópként vagy akár amatőr filozófus mezben tetszelegjen a világnak. Kilép a csábító szellemi szférába a szigorúan racionális, száraz, unalmas könyvelési aritmetika világából, és mint minden hatalommal rendelkező (jelenleg a világ a pénznél nem ismer el erősebb eszközt a világ /de-/formálásához),

Ezen idea követéséhez valóban makacs megszállottság szükségeltetik, vagyis kell a tévedhetetlennek vélt, eredendően vitaképtelen rögeszme. A „szebb, újabb világ” tervezete és gyakorlata jelenleg éppen a rombolásnál tart. A rombolás látványosan felmérhető eredményessége, hatásfoka mindig hatásosabb látszatot eredményez az építkezésnél. Ilyenkor mindent elsodró erővel hat a tervezet leendő sikerének a reménye, a bekövetkezendő új időszámítás kezdete, amely majd az örök emlékezet olümposzára emeli a földi léten és időn túl az embert, vagyis a nagy agg kezdeményezőt. Ha a hatalmi küzdelmek szinte egyetlen fegyverneme a pénz, bőségesen rendelkezésre áll, alig akadhat korunk felborult értékrendjében számba vehető akadály az elhalványodott morállal, a túlnépesedéssel és némi lelkiismeret-furdalással terhelt korunkban.

A lelkiismeret-furdalás az emberiség kínzó ősi öröksége és bizonyára még ironizálni, nevetgélni is nagyon nehéz az árnyékában. Ezért nehéz felejteni. A földből csontok kerülnek elő és a Cro-Magnon-i ember utódja még a réges-régi múltjából is viselheti a tudományosan feldolgozott leletek üzenetei hatására a bűntudatot a neandervölgyiek kipusztítása miatt. Igen, a győzteseknek is van lelkiismeret-furdalása, amit többnyire sikertelenül próbálnak/próbálunk meg leplezni, ami sosem sikerülhet tökéletesen. Bizonyára a történelmi tetteik hatására tüskeként maradt nyoma Karthágó felszántóinak is, továbbá a conquistadoroknak, a gyarmatosítóknak, Drezda és Hirosima lebombázóinak … el egészen Sztálinig. A bűn nem múlik el nyomtalanul, talán a génjeinkben raktározódik (gondoljunk csak Kádár utolsó delíriumtól terhelt beszédére),, sőt megmarad a nyoma a bűnöknek a társadalmi tudat alatt is, el egészen a ma velünk élő, jótékonykodó milliárdosokig. E zsigeri fájdalmakat viselték el ők is, és kéretlenül viseltették el az egész emberiséggel. Hiszen a nagyon nagy felhalmozott tőke, a pénz nem csak eszköz (fegyver), hanem a vesztessé tett népek bűnhődésének a szimbóluma is egyben.

Nem véletlen tehát az sem, hogy egyes dilettáns álfilozófusoknál ez a bűntudat abban a vágyban jelenhet meg, hogy tabula rasát, új világot kellene teremteniük. Ismerős? „A múltat végkép eltöröljük…” Nincs új (ötlet, utópia) a nap alatt. De nem lehet a múltat eltörölni. (A múlt is a mi időnk, a múlt is mi vagyunk). Minden más csalóka utópia. És az utópiák élet és sorsveszélyes eltévedések a tudásaink félig megértett vadonjában. Minden utópia mögött titkolt vagy eredendő félműveltség lappang. Ez akkor is igaz, ha elfogadjuk azt a tényt, hogy a félműveltség megúszhatatlan következménye a civilizációnknak, talán az ókor óta. Teljesnek mondható műveltséget megszerezéséhez ki tudja, hány emberöltőnyi intenzív művelődés sem jelenthetne valódi lehetőséget.

A kérdés mindig az, hogyan bánunk saját hiányos műveltségünk eredendő sántaságával. Tudatában vagyunk-e saját tudáshiányosságainkkal, avagy a boldogító utópiákhoz fordulunk. Esetleg hasonlóan, mint például a marxizmus újraszidolozója, Žižek, aki saját utópikus elképzeléseivel csinosítaná (Sztálin/!/ portréja alatt fotózkodva). Pedig nyilvánvaló, hogy a marxizmus a gyakorlati életben megbukott s ezt a legnagyobb politikai tömeggyilkosságokkal fémjelzett rögeszmét kár élesztgetni. Az utópia a gondolkodásunkban mégis elkerülhetetlen velejárója az ismeretlen jövő kutatásának (a jövő is a mi időnk, a jövő is mi vagyunk).

Minden utópia azonban akkor válik veszedelmessé, ha ideológiák épülnek belőlük. Tragikussá válik a társadalmi helyzet, amikor ezek az ideológiák a hatalom, az uralkodás meghirdetett téziseivé válnak, majd hivatkozási ponttá emelkednek a hatalomgyakorlás gyilkos eszközeinek igazolására. Végül, mint a közelmúltban a szovjethatalom összeomlásakor tapasztalhattuk volt: emberáldozatok milliói árán káoszba fordulnak. Ez lett a vége a nemzetközi szocializmusnak és ez a sors várt volna a nemzeti szocializmusra is, ha azt kissé megkésve nem törli el a világháború. Következményeit, fertőzéseit viszont továbbra is viseljük.

Soros Karl Popper nyomán felépített utópiája is hasonló pályát futhatna be.

Utópia – ideológia – társadalmi gyakorlat – összeomlás – káosz – emberek milliónyinak feláldozása.

Megismétlődne a modell, mint a történelemben már kisebb-nagyobb kísérletekben ez nyomon követhető, akár Nagy Sándortól a jakobinusok puccsáig az eltérő, de lényegében rokonítható véres történelmi eseményekben.

Soha semmit meg nem oldó békés forradalmi állapotokat ígérnek, de rendszeresen puccsot, majd nyomában diktatórikus viszonyokat eredményeznek. Ezek a diktatórikus jegyek borítékolva vannak, sőt az utópia képviselőinek vitáiban (rögeszmecseréjében) már előre, az előkészítő fázisban fellelhetők. Erre utal Molnár Tamás a forradalmak és ellenforradalmak építő és romboló hatásairól a társadalmi életben. Molnár összehasonlítása Burke attitűdjével szemben egyetemesen elveti a forradalmak társadalmi hasznosságát. (Burke az angol és francia forradalmat hasonlította össze, az angol javára.) A molnári értelmezés szerint a forradalmak eleve romboló küldetést teljesítenek. Más kérdés, hogy a történelmi szövegekben olykor puccsok (1917 Szentpétervár), vagy szabadságharcok (1948, 1956 Budapest) vannak forradalomként feltüntetve.

Mindig voltak és vannak az utópiák szépséges, a majd megvalósulandó, de bekövetkezendő gyakorlatának sajnálatosan szögesen ellenkező elvakult támogatói. Valószínűleg szószólóikat még a jelentős műveltségük ellenére is a saját fél-tudásaik fel nem ismerése ringatja bele az illúzió varázsába; a tabula rasa, vagyis a múlt végleges eltörlésének gügye mesés világába. Az utópia rögeszméjének elszánt hirdetői, talán ravaszkodván, vagy talán változó pillanatnyi hangulataik hatására írják meg szándékaikat és azok ellenkezőjét. A velük rokonszenvezők kórusa majd válogathat tehát a tézisekben és antitézisekben, hogy éppen mikor mire van szükségük ellenfelük félresöpréséhez. A kissé tán az íráskényszer grafomán rabja Soros cikkeiben és nyilatkozataiban tézisből és antitézisből gazdag tárházat kínál.

A töprengő vagy a töprengést mímelő és a társadalom gondjai felett aggódó publicista akár nyilvánosan is felteheti magában a kérdést, hogy melyik Soros-szándékot választhatja pillanatnyi, éppen aktuális véleménye támogatása gyanánt. Felelősségről tehát nincs szó az ő elefántcsonttorony világában. Abban a világban, hogy az önmagát lassú öngyilkosságba kergető földrészünk lakossága saját reprodukciójára képtelen,

Abban a békéről szónokló világban késztjük elő a gyermektelen jövőt, ahol a fegyverkereskedelem és a fegyvergyártás a legnagyobb profitokat jegyzi. Ahol hadiflották ringatódznak a hadikikötőkben, miközben simlis embercsempészek gumicsónakokon, jelentős ember vesztességgel szerencsétlen emberek és pillanatnyilag szerencsés terroristák tömegeit szállítatják a földrészünkre társadalmaink és hagyományaink felszámolása érdekében.

Hiszen az eddigi, a mostanihoz viszonyítva törpe migrációk eredményei is békétlen párhuzamos társadalmi helyzeteket teremtettek Európa nyugati gazdag, de magtalan, szaporodást elutasító boldogabbik felében. A családpolitika változtatása, véli Soroshoz vagy brüsszeli reinkarnációjához hasonlóan az újonnan ismét megválasztott japán miniszterelnök, hosszadalmas folyamatok után hozhat csak eredményt. A profitéhség viszont türelmetlen, ezért Japán is migránsbefogadásra készül.

A migrációval kapcsolatban nem az emberi bőrszín változása okozza a gondot. A gond a „forradalmi” változásokban rejlik. Abban, hogy a fejlett társadalmi viszonyoktól eltérő hagyományok, hitek, önképek hosszú ideig beilleszkedés-képtelenek. Szélsőséges esetben megkérdezhetjük a futurológusokat, hogy hány nemzedékre volna ugyan szüksége egy törzsi vagy kora feudális viszonyok közt szocializálódott személynek, családnak ahhoz, hogy beilleszkedjen a viszonyaink közé? A helyzetet nehezíti az a tény, amikor hatalmas tömegekben érkezvén, egymással véd- és dacszövetségben szembefordulnak a szerintük elfogadhatatlan civilizációnk törvényeivel.

Európa felelőtlen vezetői viszont a többszörösen megbízhatatlannak minősített török elnökre testálják az unió határainak megvédését, bízván az örményeken és a kurdokon sokszorosan kipróbált török tolerancia példás gyakorlatában.

Ez látszatra is kész röhej. De nem az. Hiszen Európa adminisztrátorai, az elszánt bürokraták is valóságos vétkesek, azok a névtelenek, akik az eredeti Soros szándékok mellé tették le a garast. Ki tudja miért? Mennyire látnak a jövőbe? Mi az ő utópiájuk?

És akár ironizálhatnánk is rosszízű kacagást mímelve, hogy a garasukból majd rövidesen obulus lesz. Kinevethetnénk őket, hiszen a „nyílt társadalom” ezt egyelőre nem tiltja. De a mosolyunk keserű lehetne csupán, hiszen ez az utópia, mint annyiszor már megint a mi bőrünkre megy.