Világra jött élet

„Az a nagyszerű az új élet érkezésében, hogy fiatalon jön. Nem tud öregen megszületni. Leginkább azt kívánom legkisebb unokámnak, hogy idő előtt ne is öregedjen meg. Kevés szánalmasabb van, mint a koravén fiatal. S majd, ha eljön az idő, szépen emlékezzen a hajdan volt fiatalságra. Nem, nem a helyembe lép ő, de ő a jövő. Jó lenne, ha ezt a jövőt tényleg alakítaná, nem csak élne benne. Eligazodna a zűrzavarban. Hithez, szeretethez igazodna a reális világban. Ízlése lenne, amelyet igaz gondolatok sugallnak. Megoldaná a rejtélyeket, amelyek örökké frusztrálják az embert. Még az előtt indulna el, hogy már késő lenne. Tudjon örülni, dalolni, s ne vegye magára az örök magyar elégedetlenség gúnyáját. Sírni is tudjon bánatból, örömből egyaránt.

Most még mindezt tudja. Milyen csodálatos is ez! Ringatásra a megnyugvás, játékból tanulás, fáradtságra alvás, méltánytalanságra sírás, minden jóra felhőtlen kacagás. Majd jön az első szó. Mi lesz, Mama? Apa? Vagy »hol«, mint édesanyjánál? Az első lépések, az első elszakadások, ovi, iskola, egyetem. Az első lázadások, az első kapunyitogatások, a benső szem első pillantásai, az első felriadás, megbántódás. Szerelem, szabadság, varázs.

Ha lesz még autó kétezer-hetvennégyben, ott ül majd Péter Károly a dugóban a Róbert Károly körúton, rám néz, és ujjai között zsonglőrös ügyességgel pergeti meg Károly király egyetlen megmaradt aranyforintját. Én ajándékoztam neki, amikor még meg sem született régi kék éjszakában, mielőtt elhagytam ezt a világot. És ő is érzi majd a megejtő paradoxont, hogy itthon van ezen a világon, és mégis valami másfelé húzza. S nem is maradhat itt. Az ember örök dilemmája ez: sokak számára felfoghatatlan ellentmondás. Nappal lesz majd éjszaka. Aztán fél évig nappal, fél évig éjszaka. Aztán az örökkévalóság nappal és éjszaka nélkül, szabadon lengő karokkal. Üdvözöllek, örökkévalóság kíváncsi tekintetű jövevénye ezen a Világon!”