Arad, ma – Kárpát körút I.

Új útirajz-sorozatot indítunk: a Kárpát körút egy túra az 1920-ban, illetve 1947-ben elvesztett hazában, akár magyar többségű még a vidék (vagy volt valaha), akár nem.

Erős-e a „haza” szó használata olyan régiókra, amik hetven vagy lassan száz éve nem tartoznak Magyarországhoz? Nos, a kövekben, történetekben, tájakban így is, úgy is ott van a magyar történelem, sőt a legtöbb helyen mélyebben és látványosabban, mint a török által jórészt elpusztított mai, maradék Magyarországon. Persze nem csak a magyar múlt van ott, hanem azoké a nemzeteké is, akikkel végigéltünk sok száz, sőt némelyikkel több mint ezer évet.

A túra során nem akarom kímélni senki érzékenységét és saját berögzült, sokszor hamis toposzainkat sem.

*

Irány Arad!

Nem véletlen az első választás, és az ok nem az „A” betű.

Arad nevét mindenki ismeri a mai Magyarországon, a várost magát szinte senki. Pedig Arad nagyon közel van a trianoni határhoz, alig 10 kilométerre Battonyától, ma autópályán csak egy villanás Budapestről. Nézzen mindenki magába: a többség annyit tud Aradról, hogy ugye a vértanúk, a tizenhármak. Legfeljebb még annyit, hogy itt alázta porig Nicolae Ceausescu Grósz Károlyt 1988-ban, akinek még a falurombolásról és az akkoriban lokális csúcson lévő román elnyomásról is a szörnyű magyar nacionalizmus jutott eszébe.  

Október 6-án évről évre unalomig ismételt beszédekben, szertartásos bornírtsággal említik politikusaink Arad nevét. Nézel ki az ablakon, hullanak a falevelek, fúj a szél, Arad így, Arad úgy. Emiatt hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ez egy komor város, ahol mindig ősz és hideg van. Hát, 2017 augusztusában perzsel a negyven fok, kicsattan a nyár, a város felett remeg a levegő. A külvárosi lakótelep szakadt, balkáni. A hotelben magyarul még egy gesztus erejéig sem beszélnek, de jó hely, csillogás és tisztaság mindenütt. Kis európai sziget egy mérsékelten európai környéken. Mikor már csak 35 fok van, indulás a Maros túloldalára, a belvárosba, ami kocsival nem több öt percnél. 

A román diadalív a megbékélés terén

Megbékélés – magyar felirat nélkül

Arad ma százötvenezres város, valamivel kisebb, mint Szeged. De nemrégiben még jóval nagyobb volt, közel kétszázezerre duzzasztotta fel az iparosítás és a tudatos román betelepítés. Lakossága 1990 után kezdett hihetetlen ütemben zuhanni, és ez a tendencia máig sem állt meg. Az 1920-ban, a hatalomváltás és sokak elmenekülése után is szilárd magyar többség valamikor a harmincas években veszhetett el. 2002-ben a lakosság 12 százaléka vallotta magát magyarnak. A közösség morzsólódása folyamatos és gyorsuló, ma jó, ha minden tizedik aradi magyar. A tizenötezres közösség ugyanakkor képes fenntartani egy kis magyar univerzumot, ez már az estebédnél szembetűnik. 

Az első megálló ugyanis a Tűzoltó tér, vagy ahogy ma hívják, a Román-Magyar Megbékélés Parkja. Elnézést, rosszul mondom, ez a Parcul Reconcilierii Romano-Maghiare.

Magyarul egy betű sincs kiírva, húsz százalék alatti lakosságarány esetén az nem jár, még egy ilyen szimbolikus téren/térben sem. A turistáknak szánt kétnyelvű, román-angol tábláról már az is lemaradt, hogy éppen ki békél meg kivel.

Ha egy német vagy egy francia odaesik, megállapíthatja, hogy valaki elrontotta az olasz zászlót a román mellett, mert mást az információs tábláról nem tudhat meg. De mi bajuk volt az olaszoknak és a románoknak egymással?

Videófelügyelet, a biztonság kedvéért

Az egyetlen valódi gesztus a magyarság számára maga Zala György elegáns alkotása, az aradi vértanúk gyönyörű emlékműve. 1925-ben a magyar többségű Aradot megszálló román állam bontatta le és dobatta az aradi vár árkába. 2004-ben a két állam költségére, persze nagyobb részben magyar adófizetők pénzéből (Románia adófizetőiből is még 1.4 millió magyar volt akkoriban) állították fel. Még ha nem is az eredeti helyén, ahova való, a főtéren, hanem a belváros peremén. Minden más a román-magyar megbékélés valódi állapotát mutatja. Az omladozó kőfalon a csak és kizárólag román nyelvű utcatábla, a mindenhonnan figyelő kamerák a rongálók elriasztására. Mert lenne román igény a szoborcsoport megsemmisítésére, a támadások rendszeresek.

De leginkább az rombolja szét a román-magyar megbékélés szimbolikus illúzióját, ami szemben van: Avram Iancu és az erdélyi felkelők, meg néhány bukaresti forradalmár diadalíve. Sajnos ez tükröződik a megbékélést jelképező medence vizében. Egy magyar emlékmű a halottaknak, és egy román diadalív a túlélőknek. Önmagában is szerencsétlen kompozíció.

De a diadalív és Avram Iancu az 1848/49-es események valódi kontextusában ennél is többet jelent.

Győztes és legyőzött nem békél meg, a legyőzött megadja magát, a győző meg legfeljebb létezni hagyja. Pontosan ez a diadalív valódi üzenete: magyarok, ha csendben vagytok, kihalhattok viszonylagos békében Aradról, és évente egyszer lerakhattok pár koszorút ezen a félreeső kis téren. Ha nem, nos emlékezzetek, Iancu hadai kilencezer magyar civilt öltek meg 1848-49-ben, teljes falvakat, sőt városokat pusztítottak ki. A népirtás is megoldás a problémára, jó, ha ezt észben tartjátok! Ahogy Szűts Pál, a Grószt 1988-ban Aradra kísérő bukaresti magyar nagykövet írta, a románokat két dolog bántja igazán: az „egyik, hogy egyáltalán létezünk, a másik, hogy kinyitottuk a szánkat”. A helyzet az uniós zászlóba csomagolt felszín alatt nem sokat változott 1988 óta.

Ha már mindenáron kellett román emlékmű a magyarral szemben, ami egyébként önmagában is szűkkeblűség (van elég odaplántált román emlék Aradon), lehetett volna az csak és egyedül Nicolaie Balcescu alakja, akinek semmilyen felelőssége nem volt a tömeggyilkosságban. És semmi diadalív. 

A román Diadalív árnyékában azért van egy kis megtűrt magyar sziget, a Jelen Ház. Nyári terasza egy hűvös oázis a forróságban, de aki október után jönne: bent is nagyon korrekt. Az étel kitűnő, a sör hideg, az étlap és a kiszolgálás magyar. 

Az aradi városháza

A valódi belváros, ahol az emlékműnek egy jobb világban állnia kellene, pár perc gyaloglás innen. Szégyen, nem szégyen, egy futó 1999-es látogatást kivéve nem jártam itt. Amire emlékszem az a piszok, az omladozó házak, a pöfögő Daciák, a románosan finomított benzin bűze. Nos, ez eltűnt. Stílusos éttermek, fagylaltozók sorakoznak az Andrássy téren, ami ma a Revolutiei bulvár. Este gyönyörű kivilágításban fürdik a színház, a katolikus templom és a Városháza épülete. Utóbbi előtt hatalmas ARAD felirat. Az új ortodox templom, annyi más Romániához került várossal ellentétben, nem zavarja meg a történelmi összképet, mert jóval odébb, a parknál építették fel. Rosszul sikerült monstrum egyébként.

Azért a románok nem állták meg teljesen, hogy ne hagyják ott nyomukat a magyar építészeti környezetben. Az egykori Szabadság, ma (természetesen) Avram Iancu téren áll az Eltévedt Román Katona Szobra, akinek elődjét 1919-ban a magyar többségű lakosság biztosan nagy örömmel fogadta – 1918-ban először szerb/francia csapatok vonultak be. A szobor közvetlenül az 1944-es harcokra utal, teljesen hamisan. Amikor Magyarország 1944 őszén pár hétre visszavette a várost, a románok harc nélkül visszavonultak. Az I. páncéloshadosztályt a magyar lakosság tomboló örömmel várta. A jórészt magyar ajkú, magyar érzelmű zsidóság már kevésbé, hiszen az 1941-42-ben még közel százezer moldovai, dnyesztermelléki és odesszai zsidót saját hatáskörben lemészároló Románia ekkor már az életet jelentette számukra, míg Magyarország jó eséllyel a halált. Ezt egyébként a románok okosan, tudatosan használták/használják nyugaton a magyarellenes propagandájukban.

Az Eltévedt Román Katona Szobra

Aradról azonban a szobor történelemhamísításával ellentétben nem román, hanem szovjet támadás verte ki a magyar hadsereget. A román katona bizonyos szögből Darth Vaderre emlékeztet, környezete elég igénytelen, de maga a tér régmúlt időket igéző házaival szép. A közlekedési táblákon itt-ott Besszarábia Romániához tartozásának igazságosságát hirdető matricák vannak kirakva, hiszen a nagy egyesülés (Unirii) még nincs befejezve. Besszarábia ötöde ma Ukrajnáé, és a lakosság fele még nyomokban sem román nyelvű, de ez aligha zavarja a román nacionalistákat.

Az Andrássy-Revolutiei térről nyíló, vonzó nevű 1918. december 1. utcán, már a Decebal sugárútnál (utcanevekben is erős a szimbolikus térfoglalás) van az Euphoria nevű söröző. Drága, de sörei jók, angolul kiválóan el lehet boldogulni. A mellette lévő Cine Citta étteremben nincs gond a magyarral. A téglafalakon hatalmas képek olasz filmekből, a légkondi életmentő. Aradi sör (Aradeana) és bruschetta a menü, finom! A nap fénypontja a pincér, aki marosvásárhelyi magyar, de ide Budapestről jött dolgozni. Hogy szerinte milyen Arad? Szerinte buli, és pincérként ugyanolyan jól meg tud élni, mint Pesten. Úgy látja, évről évre fejlődik minden. Akkor miért mennek nyugatra az emberek még mindig? Nos, azért annyira nem fejlődik – vágja rá.

Vasárnap reggel rövid látogatás a várnál, azaz mégsem, mert nem látogatható. Itt állomásozik az aradi 191. „Colonel Radu Golescu” Gépesített Lövészzászlóalj, a Magyar–Román Közös Békefenntartó Zászlóalj román fele. Ezt a német–francia közös dandár ötlete alapján a két nemzet megbékélése elősegítésére és bizalomerősítésre hozták létre. 

Persze a magyar-román viszony semmiben sem hasonlítható a német-franciához. Németországnak a világháború szörnyű bűnei után Párizson át vezetett az út Európába, ezért cserébe lemondott a német létezés legapróbb jogáról is Elzász-Lotaringiában, és sokáig elfogadta a francia politikai elsőbbséget. Magyarországnak legfeljebb a Fekete-tengerbe vezet az út Románián keresztül: miért is mondana le a magyar létezés jogáról Erdélyben, vagy miért fogadna el bármiféle román elsőbbséget? 

Az elérhető fotók alapján a vár egyébként súlyosan lepusztult, nagy munka lesz helyreállítani, még ha a katonai alakulat ki is költözik egy nap. Az viszont biztató, hogy egy hasonló munka Nagyváradon jól sikerült (ld. majd a sorozat 3. részét). A vár, fontos hangsúlyozni, nem csak magyar tragédia színhelye. Az I. világháború alatt sok ezer szerb és orosz hadifogoly halt itt meg a kolera és tífuszjárványok, majd az 1917-től egyre keményebb éhezés miatt. A leghíresebb fogoly az I. világháború kirobbantója, Gavrilo Princip volt, ő sem élte túl, 1918-ban halt meg tuberkulózisban Theresienstadtban.

Világos

Arad körül

Szóval vártúra helyett körtúra jön Arad környékén. Világos egy főre jutó román zászlóban elég erős, de javára legyen írva, hogy a multietnikusság jegyében németül is, magyarul is ki van írva a városka neve, pedig nem lenne kötelező. Hogy a németek már rég eltűntek a környékről? Nem baj, majd a magyarok is el fognak, már csak kétszázan vannak a nyolcezres lakosságból. 1900-ban még 1200 magyar és 1000 német élt a településen 4300 román mellett. Világos történelmi szerepét nem kell magyarázni, itt, a Bohus-kastélyban szállt meg és írta alá a fegyverletételt Görgey Artúr. Román történelmi alakokat ábrázoló mellszobrok elég nagy számban vannak a kastély körül, emléktáblának nyomát sem látni. Talán bent a román írónak, a Magyarországon az 1868-as nemzetiségi törtvény betartatásáért és a román kisebbségi jogokért oly sokat küzdő Ioan Slavicinak szentelt múzeumban? Vasárnap révén ez nem derül ki. A Bohus-kastély dombon áll, a világosi síkon könnyű elképzelni a 168 éve, 1849. augusztus 13-án itt gyülekező magyar és orosz hadsereget.

A síkság végtelennek tűnik, és majdnem az is. Északnyugat felé a Budai-hegységig nincs más, a csak a nagy, lapos magyar Alföld. A másik irányban már a hegyek vannak, a kastély parkjából az egyik csúcson látszanak Világos középkori várának romjai. Állítólag van egy gyalogút, ami felvisz oda, csekély két óra gyaloglás. Közel negyven fokban inkább kihagyjuk. De legközelebb nem marad ki.

Az ősi román Seleuson, Szöllősön keresztül vezet az út Borosjenőre. A viccet félretéve, a településnevekből (Jenő-Ineu, Gyarmat-Iermata, Kürtös-Curtici – mind magyar törzsnév) nyilvánvaló, hogy a környék Árpád-kori magyar településterület, de a magyarság a török hódítást itt szinte egyáltalán nem élte túl, akik meg igen, azt Horea román parasztvezér tűzte lándzsára egy szolid 4000 magyar áldozatot követelő felkelésben 1784-ben. 

Borosjenő vára

Borosjenőn ma a nyolcezres lakosságból hétszáz a magyar. Nevezetessége az egykori végvár, majd a jenői török pasa székhelye. Mai, a XVII. századi átépítést tükröző formájában inkább egy várkastély. Vécsey Károly honvéd tábornok, aradi vértanú itt adta meg magát az oroszoknak. Románia egykor szellemi fogyatékos gyermekek iskoláját telepítette ide. A Rákócziak által épített kastély alig-alig, de túlélte az elképesztő elhanyagolást: nem látogatható, de azért benézünk. A felújítás EU-s pénzekből most folyik, a látvány döbbenetes: bent a puszta falakon kívül szó szerint nem maradt semmi. Kérdés, hogy a felújítás után valódi történelméből mit fognak bemutatni, mert sok dák vonatkozás nincs.

Kürtösön nem sok látnivaló van, az egykor teljesen magyar falut 1596-ban pusztították el a tatárok, és a helyi magyar földbirtokosok románokkal telepítették be valamikor az 1700-as években. Ma 7400 lakójából kevesebb, mint háromszáz magyar. Itt különösen erősen dübörög a megbékélés projekt. 2010-ben az 1944-ben a szovjetekkel szembeni harcban elesett negyven magyar honvéd sírját a helyi önkormányzat megbízásából részben a halastóból iszappal öntötték le, részben meg utat építettek feléjük. Bravó!

Aradon még mindig tombol a hőség, egyébként is vasárnap van, ezért irány a hűvös templom. A Páduai Szent Antal tiszteletére szentelt Minorita Templom szokatlan, gyönyörű épület. Eklektikus stílusú, csak 1911-ben készült el. Nem önmagában áll, hanem belesimul a főtér épületei közé. Vasárnap délután van, mise. A hatalmas templomban legfeljebb egy tucat ember. Kifelé menet elbeszélgetek egy ötvenes hölggyel. Hogyhogy ilyen kevés az ember és miért nincs fiatal? Nos, a lánya Szegeden él, a fia román nőtt vett feleségül. Az egyik barátnője fia Calgaryban egy „szlovák” magyar lánnyal állt össze, de mivel az nem tud elég jól magyarul, angolul beszélnek.

Szerinte nincs jövő. A fiatalok elmentek, először Magyarországra, a következő hullám főként nyugatra. Persze ez csak egy vélemény, de a matematika alátámasztja. Ha folytatódik az évtizedenkénti két százalék körüli csökkenés, akkor fél évszázada van a magyarságnak közösségként. Valószínűleg azonban kevesebb, mert egy bizonyos lélekszám alatt bezár a középiskola, majd az általános és az óvoda, utána a templom, és a folyamat tovább gyorsul. Az utolsó magyar támaszpont a temető lesz, amíg rokonok hiányában fel nem számolják a sírokat. De ha lassul is a folyamat,

Ez a valóság, persze a csodában mindig lehet reménykedni. 

Az aradi minoritáknál

A templom hűvöse után újra üt a hőség, negyven fok van, de a hidegfront már valahol a Tiszánál dübörög. Kockáztassuk meg a strandot? 

Ha van ellentéte a csendes méltóságban kihaló magyar Aradnak, akkor az a Neptun strand a Maros túloldalán, az erődnél. Skandinávszőkére festett, de nem skandináv rendőrnő terelgeti a forgalmat. Mehetünk? Mulcu! A strand előtt színvonalasnak tűnő éttermek és szórakozóhelyek vannak. A kezdet egész jó! Magyar hölgy a jegyeladó, gyorsan útbaigazít. Magyar felirat nincsen, miközben a Várfürdőben Gyulán vagy Makón a Hagymatikumban van román felirat, sőt teljes értékű honlap is. A tíz százaléknyi magyarság és a betévedő magyar turista gondolom ezt nem érdemli meg, csak a honlapon van egy minimális gesztus.

Aztán rájövök, itt nincs turista. Nos, a Neptun nem a gyulai vagy a makói strand világa, hanem az igazi Balkán. Jó értelemben véve is, mert a gátlástalanul hangosan bömbölő zene és a zajló életöröm fesztivál-hangulatot ad az embernek.

A távolban már csapkodnak a villámok, szóval a zenéhez van show is, a Pestisben nyüzsgő tömeget ez különösebben nem érdekli. A strand tulajdonosait sem, nem jön a hangszórókból semmi figyelmeztetés.  A csobbanás a legtisztábbnak mondható harmadik medencében, a Nílusi Lázban felejthető, de itt legalább az ember látja a lábát.

Arad strandján

A strand fürdőjét sokan konkrétan tisztálkodásra használják: azért kell sorban állni, mert sokan itt végzik rendes fürdőzésüket samponnal meg egyebekkel.

Ekkorra a fronthelyzet már eléggé felfokozódott, a dörgés folyamatos, de kevesen hagyják el a vizet. Legalább nem fognak megázni, bár egy villám megrázó élmény lenne. Még mindig semmi figyelmeztetés a hangszórókból. Az özönvíz megindul, és elmossa a délutáni búcsúsétát.

Mit érez az ember Arad után, mi itt a „Trianon faktor”?  Nem kell finomkodni, Arad, ha lakossága szabadon dönthet, soha nem lett volna Nagy-Románia része. Igaz ugyan, hogy a török idők utáni újratelepítések részben elszakították a magyarság központi tömbjétől, de még a '30-as években is közvetlenül kapcsolódott a magyar többségű Tornyán át Battonyához. Lehetett volna igazságos határt húzni, mint Sopronnál. Nem ez történt. Aradot megszállták, elrománosították, és bármennyire emlegetik multikulturális jellegét a románok, ma sem lehet magyarként jó érzéssel járni utcáin. Ettől még azonban még olyan hely, ahova érdemes elmenni.  Itt-ott már visszanyerte régi fényét, máshol balkáni, de összességében szép város.

***

Novemberben folytatjuk a Kárpát körutat a második résszel: irány Dél-Baranya és Kelet-Szlavónia!