A döntés

„A magyar kormányfő 2015 januárjában, Párizsban, a terror elleni hatalmas tüntetés után beszélt először a menekültveszélyről. Nem tudni, mikor ismerte fel, hogy olyan félelemgerjesztő témát talált, amivel akár újra választást nyerhet. Akkor azt mondta: »Készek vagyunk együttműködni minden olyan európai politikai erővel, amelynek van megoldási javaslata és küzdeni akar az új fenyegetések ellen.« Aztán a következő nyolc hónap alatt szinte semmi érzékelhetőt nem tett. Pedig augusztus végére igencsak gyűltek a menekültek a határon, sőt a Keleti és a Nyugati pályaudvarnál kialakított tranzitzónákban is. Miközben a Fidesz rendpárti bevándorláspolitikáról beszélt (és elfogadtatta az egész országra érvényes válsághelyzetet), az ellenzék szóvá tette: a kormány csak a nyár végén kezdett kapkodni, amikor már több tízezer ember jutott be az országba.

Máig homályos a kapkodás háttere. Milyen hivatalos ellenőrzés után, vagy híján kerülhetett szeptember 3-ra a Keleti pályaudvarhoz több ezer menekült? Miért zárták, majd nyitották meg előttük a peronokat, miért szállították le őket Bicskénél a Bécsbe tartó szerelvényről? Hogyan kényszerítettek ezzel sok ezer nyomorultat, hogy gyalog induljon el az osztrák határ felé?

Bizonyítékunk nincs, csak erős sejtésünk: a magyar kormány csúnyán átverte Németországot, a »humanitárius válsággal« kikényszerítve a menekültek befogadását, hogy aztán azt német belügynek minősítse. A szolidaritás pedig abból állt, hogy a déli határon felépített kerítéssel a horvát-osztrák határ felé tereljék őket, míg a magyar-szerb határon lévők most is sínylődnek.

A tegnapi kvótadöntés az álnok magyar politika következménye. A szégyen nemcsak Orbáné, hanem a nemzeté.”