Már a konzervatívok is Orbán ellen?

No, nem mintha számos kormánykritikának ne lenne alapja. Lehet és kell kritikákat megfogalmazni, és nem szabad ezeket zsigerből lesöpörni. Egyetértek-e azokkal, akik szerint morális kérdésekkel egyáltalán nem kell foglalkozni, és a kormányzattal szembeni bármilyen kritika egyenlő a baloldallal való kokettálással, a hazaárulással, stb.? Nem. Van-e mit kritizálni? Van. A kritikák sajnos nem tudnak rendszeren belül felbukkanni, és ez hiba. Ugyanakkor igaz az is, hogy politikai elképzelést, nagyobb volumenű programot, vigyázat, nagy szavak: mélyreható társadalmi átalakulást, paradigmaváltást, stb. csak hosszabb időtávon, ciklusokon át, ÉS csak határozott akarattal, kemény következetességgel lehet végrehajtani, ami sok esetben azt jelenti, hogy mint egy tank, kell előremenni. Ellenkező esetben a sok egyezkedés, okoskodás, az állandó hezitálás, fontolgatás megöli az egészet.

A jelenlegi magyar jobboldalnak volt egy erős, magas minőségű bázisa, tudományos hátországa, sőt, nem vitás, hogy 1994-et követően enélkül a konzervatív értelmiségi támogatás nélkül valószínűleg sosem jutott volna el Orbán Viktor a miniszterelnökségig. Ne feledjük azonban, hogy a kétségtelenül kiváló tudású, magas erkölcsiségű (minden pejoratív felhang nélkül) professzorok, írók, történészek, közgazdászok, stb. között hetedhét határon sem rendelkezett senki azzal a fajta reálpolitikai érzékkel, sem karizmával, sem egy olyan – fájdalom, de így van – értelmiségi-erkölcsi finnyáskodástól mentes pragmatizmussal, ami ahhoz kellett, hogy valaki tényleg a jobboldal élére álljon és győzelemre vigye. Ha az „igazi konzervatív”, morálisan feddhetetlen úriembereken múlik, ma a baloldalnak lenne kétharmada. Persze büszke és elégedett lehetne a jobboldal, hiszen harcolt az immorális baloldallal, az aljas módszerekkel szemben, de alulmaradt…  Látni kell: pisztolypárbajra az ember nem visz kardot. Vagy ha igen, elbukik. Ahogy sajnos az az Antall-kormánnyal is történt. Márpedig a győzelem nagyon fontos; célokat elérni csak így lehet. „A történelmet a győztesek írják” – ahogy Dan Brown is mondta (bár valószínűleg inkább Napóleon az idézet eredeti forrása.)

Sajnos nincs valóban működő értelmiségi holdudvar a Fidesz körül. A magyar értelmiség döntő többsége lefeküdt a Kádár-rendszernek, ahonnan aztán egyenes út vezetett az SZDSZ karjaiba. Nem-liberális értelmiség szinte ki sem alakult. A „népiesek” vonala sem illeszkedik a nemzetközi konzervativizmushoz. Időközben ráadásul az utóbbi is jelentős változáson ment keresztül. Jelentős része behódolt a progresszív-liberális nyomásnak (ők az ún. „cuckservative”-ok, a „felszarvazottak”, akik valódi tartásukat elveszítve, ám látszólagos büszkeséggel szolgálják ki a számukra idegen ideológiákat, nevelik fel a „kakukkfiókákat”), egy másik részük pedig – pontosan az utóbbira adott immunreakcióként – sokkal radikálisabb hangot ütött meg. EZ jelenti ma a konzervativizmust, a bevált értékekhez, a természetes dolgokhoz, a józan észhez való ragaszkodást – miközben az idők szavát is hallja, és képes pragmatikus lenni. Épp most van kialakulóban egy új (de nem „neo”!) konzervatív szellemi kör a világban és itthon is, amely nagyon is művelt, tájékozott, de mentes az értelmiség állandó gittrágó, szarhabosító kényszerétől. Amely nevén nevezi a dolgokat, immunis a PC-fertőzésre, és képes kellő távolságból, könnyed humorral is szemlélni a világot, ugyanakkor nagyon is komolyan elkötelezett Magyarország (és általában a judeo-keresztény civilizáció) mellett. Valójában szó nincs tehát arról, hogy a konzervatívok szemben állnának Orbán Viktorral (vagy Donald Trumppal), hanem új, fiatal konzervatívok vannak, akik sokkal keményebb ellenfelei a 25 éve uralkodó, mostanság hirtelen több pofont is kapott liberális hegemóniának.